Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-09-22 / 38. szám

nevezett gyermek-eligérések, a melyek általában vesztességgel járnak. Ez utóbbiakat szokás az új egyházpolitikai törvények terhére róni fel. Bocsássanak meg t. uraim! ez nem igazság! Ki ne tudná azt, hogy reverzálisok adattak nagy számmal az új törvény előtt, és ki ne tudná azt, mily nagy mérvet öltött az új törvények előtt az elkeresztelési eljárás, attól a percztől fogva, midőn a legfelsőbb ítélőszék, a kúria döntvénye kimondotta, hogy az elkeresztelés nem képez a büntető törvény által sújtható vétséget. Iía tehát valamely szaporulat van is, és azt hiszem, hogy van, bár konstatálni nem lehet, miután régebbi időben nem voltak kimutatható adataink, de legfölebb ezen szaporulat az, a mely az új egyházpolitikai törvények folytán előállottaknak mondható. De mindezek ellen nekünk védekeznünk kell, nem egyes törvények ellen való utólagos tiltakozással és váddal, nem csupán, bár szép hangzású, de tartalmat alig rejtő szavaknak világ elé való dobásával. De mindezek ellen küzdeni csak folytonos munkával lehet, mert minden nagyobb baj között a legnagyobb az elhidegülés, a közöny egyházunk ügyei iránt. Hogy ezt sikeresen legyőzhessük, erre két mód van. Az egyik a cura pastoralis folytonosan való fentartása. A múltban voltak némelyek, sőt vannak most is, a kik ezt elégnek tartják; azután a másik mód: a belmisszió-egyletek alakítása. Én megvallom, igen nagy sajnálattal konstatálom, hogy igen sokan ellentétet látnak e kettő között. Némelyek azt mondják, hogy a cura pastoralis semmi, csak az ilyen egyletek utján lehet haladni; mások azt mondják, hogy elég a curapastorális, sőt ezen belmisszió egyletek életbeléptetésével kivétetik a jog az egyházi hatóság kezéből. Bocsánatot kérek. En ellenkező nézetben vagyok. Én azt tartom, ha segíteni akarunk a bajon, e két eszközt együtt karöltve kell használni. Hiszen uraim, a belmissziói egyleteknek van módjuk az egyes, egyházunkhoz tartozó hivők családi életére is befolyást gyakorolni, mit a lelkész vagy épen nem, vagy legalább is nehezen és alig tehet. Mert ha tekintjük egyes városokban, a hol nagy a világi intelligenczia s egy il^en egylet alakul a lelkész segítsége nélkül, vagy épen annak mellőzésével, alig fog czélt érni. Hanem azon kell lennünk, hogy minden egyházunkban, a hol eddig nincsen, legyen ilyen belmisszió-egylet. És egyházainkban, a hol a lelkész veszi kezébe a dolgot, vezeti, az áll élére ennek a belmisszió ügynek, én azt hiszem, ott el lesznek az ellentétek simítva és belátva, hogy azok valóban nem léteznek. Mindazok, a kik a belmissziót tartják fontosabbnak, mindazok, a kik a cura pastoralis sürgetését akarják, fogjanak kezet mindkettőnek létesítésére, mert sem az egyik, sem a másik egymagában nem állhat. És én nem ellenezném részemről, sőt ha helyesen alakult, üdvözlöm az országos belmissziő-egyletet. Ez az országos belmisszió egylet nem akarhat rendelkezni, nem akarhat intézkedni. Ennek összeköttetést lehetne minden egyházban a megfelelő egyletek közt létrehozni, annyiban, hogy az eredményekről értesíti valamennyit, másfelől a belmisszióegyletek közöljék azon adatokat, melyeknek birtokába jutnak külföldi vagy belföldi egyletek működéséről, hogy működnek az egyletek itt vagy ott. Ez a központi misszió feladata. Az aztán az egyes helyeken alakult belmisszió-egyletek dolga, a szerzett adatok alapján felhasználni azt az eszközt, a mely ott a legjobbnak mutatkozik. íme én részemről a központi misszió létesítését üdvözölni tudnám, mert az hiszem, helyes annak létesítése. Hiszen alig van értelmes népünk közt egyház, a hol a lelkész nem bírna oly egyleteket állítani, melyek kivált téli időben vallásos felolvasással buzdítva ne tudjanak oclahatni, hogy úgy az öregek, mint a fiatalok eljárjanak s alakítsanak mindenütt egyleteket, hogy a jótékonysággal együtt a hitbuzgalmat még az egyes családokba is bevihessék ; ott, a hol szegénység van, jótékonyságot, ele mindenüvé a hitbuzgóságot is bevigyék. Én azt, hogy sok menyasszony van, a kinek, ha idejében saját köréből való általa ismert tényekkel elébe teszik, hogy mi az a gyermek előre igérés, mielőtt megszülett, sok van, ki nem teszi meg azt a lépést és remélem és hiszem ép úgy a fiatal emberről is, hogy ép ily módon fog tenni. Ezeket kívántam én ez alkalommal röviden megjegyezni ; ós csak azt kérem, hogy addig is mert hiszen azt bevárni nincs szükség, használjuk fel a téli napokat és a hol csak lehet alakítsunk egyleteket azon czélokra, melyeket bátor voltam előadni. Egyházias, hitbuzgó felolvasásokat tartsunk, nem vasárnapi prédikácziókat, melyek úgyis megvannak, de azonkívül a hosszú téli esték eltöltésére, hitbuzgóságot terjesztő erkölcsi felolvasásokat; másfelől törekednünk kell, épen mint az imént jeleztem, ily úton a családok bensejében mutatkozó bajok elhárítására. Én meg vagyok győződve, hogy ha így járnak el, minden származható veszély elmúlik, hogy magunk is talán csudálkozni fogunk az eredményen, hogy ezen eszközökhöz már előbb nem nyúltunk. Ez természetesen nem lehet közgyűlésen határozattá, nem is azért voltam bátor előadni, de igen kérem, méltóztassék ezen igazán lelkem mélyéből és egyházam iránt való aggodalmam sugalmazta szavakat arra méltatni, hogy fontolóra vegyék.