Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-08-11 / 32. szám

Nyilt levél.* Nagytiszteletű Szerkesztő úr! Engedje meg,hogy boldogult kerületi jó főgondnokunk felett írt szép és igaz nekrologját egy tekintetben kiegészítsem ; tartozom ezzel neki és az igazságnak. Egyházi működését ekként méltóztatik jellemezni: „Egyházi tevékenysége inkább politikai természetű volt; az egyház belső, vallás-erkölcsi élete iránt kevesebb érdeklődést tanúsított". A pótlás erre vonatkozik. Szilágyi Dezsőt 37 év óta nemcsak ismerem, de vele intim barátságban voltam; fiatal korunkban éveken át naponként érintkeztünk; legbensőbb barátunk is ugyanaz volt, — néhai Molnár Aladár. — Egyideig jobban elváltak útaink, de mióta kerületi főgondnok lett, ismét sokszor összejöttünk, s egyházunk állapotáról nem egyszer órákig beszélgettünk. A ki ismerte az ő elfoglaltságát, az tudja, hogy mit jelent az, ha Szilágyi Dezső egész délutánokat elbeszélget egyetlen, nem politikai tárgyról. Szilágyi 1898 október 15-én foglalta el főgondnoki székét, tehát még nincs három éve. Először az adminisztrácziót kívánta áthatni, s hogy mily erélylyel és kitartással vette azt kezébe, azt mi, — e kerület tagjai — tudjuk. De már a mult év tavaszán tette előttem azt az engem meglepő nyilatkozatot, hogy egyházunkat adminisztratív intézkedésekkel fentartani nem lehet, s ő tájékozni akarja magát azon, az egyház belső életét gondozó evangéliumi tevékenység felől, a melytől a külföldi protestáns egyházak erősek, virulok. Kikérdezett arról a nálunk is újrakezdett belmiszsziói munkáról, a mely hatalmas fejlődésnek indította a külföldi prot. egyházakat. Mindez annyira érdekelte, hogy kijelentése szerint — ő nemcsak gondolkozni akar ezek felett, hanem tanulmányozni akarja azokat. Kért rendszeres összeállítást a különböző evang. szeretetmunkákról ; nála hagytam Schafer T. kézikönyvét a belmisszióról, a legközelebbi alkalommal azt mondta, hogy az nagyon érdekes, s kért hozassam meg neki, mert kezénél akarja, hogy legyen, s pedig az utolsó kiadást. Meg is hozattam; könyvei közt kell lennie. Egy ilyen alkalommal mondotta: „sok hibája és mulasztása van egyházunknak, de én nem tehetek róla, azért * Örömmel adjuk közre e kiigazító sorokat. Bizonyos, hogy a megboldogultnak az egyházi belélet fejlesztésére irányuló gondolatai csak a hozzá legközelebb állók előtt jutottak kifejezésre. Szélesebb egyházi körben még nem kerültek nyilvánosságra. Nem kételkedtünk sohasem, hogy hatalmas elméje a hitélet mezején is hasznos útmutatást ne adhasson. A nagy lelkek, az örök igazságért a rajongásig lelkesülő egyéniségek nem lehetnek meg hit nélkül. Sőt minden emberfeletti munkának a hit kell, hogy alapja legyen; erősebb hit, mint a mindennapi emberek hite. ha nem nyilvánul is. S a mint értesülünk, a mult évi theologus konferenczia küldöttsége előtt Sz. D. rá is mutatott e körülményre. Ezt tudva és elismerve, még nagyobb az amúgy is pótolhatatlan veszteség. E nyilt levél írójának pedig itt is köszönetet mondunk felvilágosításáért. Szerkesztő. mégis szeretem; a hibának, bajnak a világi és egyházi elem egyformán oka, — de majd dolgozunk rajta, hogy több életet vigyünk bele, s ezt meg is fogjuk csinálni, legalább a mi kerületünkben". Az Úr másként rendelkezett, én azonban teljesen meg vagyok győződve, hogy Szilágyi igen rövid idő alatt rá tette volna hatalmas kezét erre a belső munkára ! Azt hiszem, nagyt. Szerkesztő úr, ezeket a tényeket el kellett mondanom, mert ezek azt igazolják, hogy ha Szilágyi Dezső „az egyház belső, vallás-erkölcsi élete iránt kevesebb érdeklődést tanúsított" — ennek oka az, hogy azon aránylag rövid ido alatt, míg ker. főgondnokunk volt, még nem jutott hozzá, hogy kellőleg tájékozván magát, tegyen is, de igenis foglalkozott a kérdésekkel, s nem szeretném, mert nem volna igaz, ha valaki a hivatkozott kijelentésnek azt a burkolt értelmét tulajdonítaná, hogy Szilágyi Dezső az egyház belső élete iránt nem érdeklődött. Budapesten, 1901. augusztus 4-én. Igaz hive Szilassy Aladár. KÜLFÖLD. Külföldi szemle. A montaubani theol. fakultás Francziaországban, a melyet a montpellieri egyetemes zsinat már 1601-ben „akadémiának" alapított, a mult hó elején ünnepelte 300 éves fennállása jubileumát. A nantesi ediktum őt is sújtotta, s I. Napoleon idejéig szünetelt. Ez a nagy kényúr 1808-ban egy fakultásnak a rangjára emelte. Á jubiláris ünnepélyek alkalmával Sonlier párisi lelkész prédikált, a diákok pedig Béza Tivadar „Ábrahám áldozata" cz. tragédiáját adták elő, mely régisége daczára a nagyszámú városi közönség és a különféle küldöttségek tetszésével találkozott. Őszintén örvendünk a franczia protestantizmus mozgolódásán és életrevalóságán, melylyel úgy látszik a kormány is rokonszenvez. A pápás kongregáczióknak az ifjúság nevelésére vonatkozó befolyását korlátozó ú. n. „egyesülési törvény" a tanácsban 70 szótöbbséggel fogadtatott el. A törvény tárgyalása alkalmával Waldeck-Rousseau miniszterelnök kijelentette, hogy „a kongregácziók kérdése tisztán nemzeti kérdés, a melyben minden más tekintély mellőzésével csakis az államnak tekintélye dönthet", s egyúttal jelezte, hogy „a pápának Francziaország belügyeibe való beavatkozását meg nem engedheti". Az ellenpárt „a pápás világuralom húsának és vérének" jelezte e kongregácziókat, a melyek tudvalevőleg „államot" képeztek „az államban" Francziaországban. Sajnos azonban, hogy az iskolaügynek Francziaországban való teljes államosítása nagy veszélyeket foglal magában az ifjúság nevelésére és a protestantizmusra. Kormánykörökben bizonyos optimizmussal ejtették el a teljes államosítás folytán s a felekezetnélküliség meghamisításával a párisi, lyoni és más ev. iskolákat, a melyek pedig vallási és nemzeti szempontból egyaránt savát képezték a franczia közművelődésnek. Félő tehát, hogy a franczia túlzott felekezetnélküli kultúrpolitika kárára lesz az iskolaügy intenzitásának. S még egyet. Míg a