Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-28 / 30. szám

mondó az, mint ama szocziáldemokratikus maxima, hogy a vallás privát dolog. Az Istenben hinni s neki mindent alávetni, a ker. vallás fokozatán egy és ugyanazt jelenti. Csak futólag akarunk utalni a pozitivista s a ker. ethika egy más különbségére, a mely szerint több ideális elem volna előbbiben, mint utóbbiban. Spencer azt hiszi, hogy a pozitivista ethikában az altruisztikus ösztönnek oly erős kifejlődésével van dolgunk, hogy annak inkább megszorítására, mint további fejlesztésére volna szükségünk. Az odáig fog menni, hogy az emberiség ösztönei és az általános jólét követelményei között teljes harmónia- fog létesülni. Az emberi természetnek oly ideális jellege lesz, hogy a lelkiismeretre többé nem is lesz szükség. Az evangélium e kérdésben józanabbul gondolkozik, s jobban számol a tényekkel. Komolyabban fogja fel a bűnt s az emberi természet általánosan tapasztalható romlását s ez alapon kevésbé ideálisnak gondolhatja a világproczesszus eredményét. Nézete az, hogy lészen végítélet, már t. i. elkülönítése a jónak a rossztól. S a midőn az emberiség erkölcsi tökéletességben látja a végczélt, mitsem tud az erkölcsi normákat meghaladó fejlődésről. S aztán az erkölcsi teljességnek (épen mivel az Isten kezében van) oly expanzív erőt tulajdonít, hogy az erkölcsi tökéletesség nem merítheti ki az örökkévalóságot. E különbséget különösen azért emeljük ki, hogy kimutassuk, miszerint a pozitivista ethika épen azzal veszíti el abszolút becsét, hogy annak az emberiség természeti fejlődéséhez való viszonya nincs teljesen tisztázva. Mennél határozottaban hangsúlyozzuk az erkölcsi fejlődési proczesszus sajátosságát, annál kevésbé fogunk a Spencer által átmeneti stádiumnak jelzett természeti világfolyásba elmerülni. Sem az erkölcsi értékek magasztosságát, sem pedig az emberiség erkölcsi szükségeinek mélységét nem fogtuk fel komolyan akkor, ha ilyen fantáziáknak engedjük át magunkat. 4. Az egoizmus legyőzése az evangélium alapján. -— A keresztyén erkölcsiség erőforrásai. A morálfilozófia egyik legfőbb problémája az egoizmus és az altruizmus közötti helyes viszonynak meghatározása. Nekünk úgy tetszik, hogy épen ezzel a problémával szemben a keresztyén ethika felsőbbsége kétségtelen. Alapelveinél fogva egyedül győzheti le az egoizmust, a nélkül, hogy önmagát megtagadná. Önmaga felett oly Istent ismer, a kinek, a nélkül, hogy elveszítené önmagát, teljesen odaadhatja magát, mivel ez az én a maga valódi tartalmát egyedül az Isten kegyelmének köszönheti. S ez a ker. ethikának egy további fölényére vezet a morálfilozófiával szemben. A keresztyén ember a valódi erkölcsiségre képes ént az isteni kegyelem produktumának tartja. Jézus élete és a ker. erkölcsiség világánál föltűnnek előtte a valódi erkölcsi értékek, s természeti állapotát másnak nem tekintheti, mint a tehetetlenség és a romlás állapotának Ennek az önmegítélésnek fájdalmas állapotában — főleg a valódi erkölcsiség világos tudata esetén — lép föl az evangélium, mint az Istennek a Krisztusban való iidvkijelentése, s fölemeli őt mindig tisztábban és erősebben arra a bizonyosságra, a mely szerint a tökéletes erkölcsiség isteni életének, vagyis istenországának ő is hivatott részese. Önbékéjét zavaró tartozási tudatától az isteni üdvtényre való tekintettel most már megszabadulhat, s a midőn az Istennel való kiengesztelésének tárgyáról tudja magát, hitében erőt nyer az isteni kegyelem az ő lelke felett, a miből aztán az ő lényegének valódi megújulása fakad. A ker. ember tehát az erkölcsi megújulást az isteni kegyelem művének mondja. S az isteni szeretet fényénél ítéli meg a világot s annak feladatait is az erkölcsi végczél megvalósulása tekintetében.;! Ott, a hol az erkölcsi élet az Isten kegyelmén alapul, eltűnnek az ént nyugtalanitó ellentmondások. Az erkölcsi egyén mentve lesz minden önzéstől, mihelyt az isteni kegyelem produktumának tartja magát. Az életet a Krisztusért elveszíteni annyit jelent, mint új életet nyerni. Höfding „Selbstbehauptung"-ja itt egészen más értelmet nyer. De nézzük az evangéliumban az erkölcsiség ama erőforrásait, a melyek máshonnan nem fakadnak. Nem csupán Jézusnak példányképszerű élete az, a mely nyújtja nekünk az evangélium erőit, mert ha csak az volna, úgy a keresztyénség egy egyszerű históriai jelenséggé törpülne. Az anyai szeretet, a családias érzés s az esztetikai érzetek versenyezhetnének a korunk gyermekeitől oly távol álló Jézus életével az erkölcsi erőforrások tekintetében. Jézus példányképszerű élete legfeljebb legtökéletesebb illusztráczióval szolgálhatna azokhoz az erkölcsi eszmékhez, a melyek talán más úton is juthatnak tudatunkba, sőt az által hatásosabbakká is válhatnak. Nem Jézus példányképszerű élete az, a mely nyújtja nekünk az evangélium erkölcsi erőforrásait. Az isteni kegyelem tapasztalata az, a mely megbocsátja nekünk a bűnt, részeseivé teszen az erkölcsi javaknak s folyton fölvesz bennünket, ha mindjárt abból ki is zár minket a mi saját lelkiismeretünk. Krisztus által jött a világba az Istenből eredő béke és élet, s a szent lélek által jön az ma is hozzánk. Az erkölcsi eszmék hatalma nem győzi le a mi tompa szivünket, ha mindjárt a Krisztus szenvedéséhez hasonló dicsőséggel lép is föl velünk szemben. Az erkölcsi tökéletesség szemlélete ellenkezőleg hatna reánk. Annak tapasztalata azonban, hogy a szent és tökéletes Isten könyörül rajtunk, legyőzi a mi bűnös sziveinket. Az erkölcsi eszmék itt nem mint idegen idólák lépnek föl velünk szemben, hanem úgy érintenek bennünket az evangéliumban, mint az anyai szeretet a gyermeket. Utt aztán kifejthetik hatalmukat az emberi szivek fölött. S hogy az evangélium hősöket teremt, azt bizonyítani valóban felesleges. A kegyelem tapasztalatából eredő erkölcsiség bizonyára lágyabb, csendesebb és alázatosabb, de épen azért sokkal gyöngédebb is, mint a tisztán önmagára utalt ember erkölcsisége. 5. Az evangélium és a morálfilozófia viszonya a világhoz. — A keresztyén remény erkölcsi jellege. Még egy pontot kell kiemelnünk, a mely a morálfilozófia és az evangélium egymáshoz való viszonyára rendkívül fontos, s ez a kettőnek a világról szóló életfelfogása. A morálfilozófia csak a kosmost ismeri. Ebből és benne fejlődik ki az emberi élet. Belvilági erők és czélok képezik az ő alapjellegét. Ezzel szemben hogyan ítél az evangélium? A legmodernebb kritikai theológia nem győzi eléggé hangsúlyozni az eredeti evangélium világot kerülő jellegét. Ez alapon Krisztus evangéliuma teljesen negatív álláspontot foglal el a világgal szemben. A világ, a melynek napjai meg vannak számlálva, a legyőzött, s a Jövendő világ" közel vagyon. Erre irányult Krisztusnak és övéinek figyelme, ép azért nincsenek is az evangéliumnak normái a ker. embernek a világhoz való viszonya tekintetében. Az eschatológiai jelleg uralkodik Krisztus és az ő tanítványainak világfelfogásán, s ezt a nézetet a legnagyobb határozottsággal maga Paulsen is vallja a maga ethikai rendszerében. Itt megjegyezzük, hogy később változott a dolog,