Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-21 / 29. szám

szemben való tényleges helyzetöket és az államhatalomhoz való viszonyukat illetőleg, — de mindezek nemcsak hogy nem teljes megvalósulása az 1848: XX. törvényczikknek, sőt nem is annak szellemét hordják magukban. A törvény teljes végrehajtásától tehát még igen messze járván, azt sürgetni teljesen jogos; tényleges sérelmeinket, sokszoros mellőztetésünket, autonómiánk számos megcsorbulását és újabb beikörű egyházi viszonyainkat tekintve pedig nemcsak jogos, hanem égetően szükséges is. Tényleges sérelmeinket, fontos nemzeti és állami aktusoknál való folytonos mellőztetésünket sokszor felemlegettük már; — azokat tehát újra felsorolni nem tartom szükségesnek, csupán annyit mondok, hogy már csak ezeknek orvoslása szempontjából is szükséges az 1848: XX. törvényczikk szellemének a való életben teljes érvényesítése. De égetően szükséges autonomiánk és belkörű egyházi viszonyaink szempontjából. Sajnálattal kell ugyanis látnunk, hogy mindazok az újabb állami intézkedések, a melyek a rajtunk segítés czélzatával tétettek, segíteni ugyan nem segítettek igazán, de egyházi ós iskolai autonómiánkat úgy megnyirbálták, hogy annak jó részben csak a neve van meg, tényleges tartalom nélkül. Kapunk egyházi államsegélyt, de nem szabad rendelkezésre, hanem megkötött kézbe, szigorúan előírt czélokra évi elszámolás kötelezettsége mellett. Kapunk iskolai államsegélyt, de annak fejében kötelesek vagyunk meghatározott számú tanári állásokra az állami kinevezést elismerni, tanáraink fizetését felemelni, korpótlókairól gondoskodni, az állami tantervhez alkalmazkodni, eltűrni a különbségtételt az államilag kinevezett és a fentartó testület által választott tanárok között ós évről-évre pontosan elszámolni az utalványozott segítségről. Kapunk tanítói kongruát, de annak ellenében kénytelelenek vagyunk eltűrni nemcsak a fokozottabb ellenőrzést, de még fegyelmi jogunk jó részét is feláldozni s kitenni magunkat nemcsak annak a veszedelemnek, hogy államsegélylyel megteremtett vagy fentartott iskoláink tanítói nem az egyházat ismerve legfőbb hatóságuknak, elveszítsék egyházias érzésüket, sőt egyházellenes magatartást tanúsítsanak, hanem még annak is, hogy az államsegély megvonatván, a tanító fizetés teljesen a gyülekezet nyakába szakadjon, vagy pedig átengedje iskoláját az államnak. Kapunk lelkészi kongruát is, de annak fejében el kellett tűrnünk, hogy hivatalos kimutatásaink a polgári hatóságok által vizsgáltassanak felül ós igazoltassanak, ós el kell tűrnünk, hogy papjaink állampolgári és privát életük tekintetében az állam és hatóságai ellenőrzése alatt álljanak és hogy elvonassék tőlük a segély még akkor is, ha a miniszter felhívására megindított fegyelmi vizsgálat felmentené is őket a vádak alól. Kénytelenek vagyunk eltűrni, hogy új gyülekezetek alakulása esetére az állam bírálja meg azt, hogy szükséges-e az illető gyülekezet szervezése és méltó-e a segítségre; sőt eltűrni még azt is, hogy az állam ítélje meg, vájjon egy kongruás papi állás fentartandó-e vagy nem. Akármelyik újabb, segítő czélzatú állami intézkedést tekintjük is tehát, mind autonomiánk csorbulását bizonyítja. S miért volt kénytelen egyházunk e csorbításokat megengedni? Azért, mert nem hajtatott végre az 1848: XX. t.-cz. abban a tekintetben, hogy egyházunk olyan mértékű ós olyan módozatú állami javadalmazást nyert volna, a mely lehetővé tette volna, hogy az állami szuperinspectió mellett, teljesen autonomikus formák között önmaga gondoskodhatott volna szükségletei fedezéséről. Igen igen szükséges tehát az 1848: XX. törvényczikk végrehajtásának sürgetése autonómiánk szenvedett csorbáinak kiköszörülóse szempontjából; de elodázhatatlan, ha belkörű egyházi viszonyainkat tekintjük. A protestáns egyházak állami eredetű javak nélkül, pusztán a saját erejökön tartották ós tartják fenn magokat, mert az a dotáczió, a mit az újabb időben nyernek, magokon a gyülekezeteken mondhatni, semmit sem segít. E magokra utaltság mellett a protestáns egyházak egyes gyülekezetei nehéz, sok helyen elviselhetetlen terheket voltak kénytelenek magokra venni, hogy szükségleteiket fedezhessék. Sok bajnak, keserűségnek és az egyház hátramaradásának volt ez szülője régebben is; de az új egyházpolitikai törvények, különösen pedig a felekezetnélküliség törvénye mellett vérző, megemésztő sebévé lett egyházunknak, és orvoslása halaszthatatlan. Beszélgetünk, tervezgetünk egyházi adózásunk reformálása felett; a helyesen keresztülvitt reform üdvös eredményű is volna bizonyára, — egy dolog azonban bizonyos, hogy olyan adóreformot, a mely egyházi teherviselésünket oly méltányossá tehetné, hogy nem kellene félnünk sem az egyházi adót nem fizettető pápistaságtól, sem az adófizetés alól felmentő felekezetnélküliségtől: — a magunk erején nem teremthetünk. Mit tegyünk tehát? Engedjük gyülekezeteinket a hordozhatatlan terhek alatt összeroskadni, híveinket a pápistaság ós felekezetnélkülisóg örvényébe rohanni s a gyülekezeti tagok elfogyása ós ennek következtében történő kongrua-megvonás miatt gyülekezeteinket megszűnni? Vagy menjünk koldulni újra egy kis alamizsnáért az állam ajtajához, mint a hogy azt kerületek szükségleteinek össze-