Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-07-07 / 27. szám

van a meggyőződésnek, melylyel szemben az ember erő és hatalom éltörpül. Fabert Meaulba egy férfiú követte, ki hozzá tisztelettel s szeretettel vonzódott : ez Farel Vilmos volt. A jómódú családból származott férfiú (szül. 1489), mint 19—20 éves ifjú a párisi egyetemre jött s nagy szorgalommal tanult. Egy későbbi iratában (Epistre á tous seigneurs) nagy közvetlenséggel mondja el, mennyire gyötörte egyetemi hallgató korában a kétség, lelke az igazságért epedett. A római egyház nem nyugtatta meg üdvért vágyódó lelkét, a formaiasság nem elégítette ki „ex stulto insanum faciebat" írja magáról érintett munkájában. Hasztalan keresett enyhülést a tudósok magyarázataiban, ezek nem enyhítették, sőt növelték szerencsétlenségét (miserum exceptum reddebant miserrimum). A szent íráshoz nyul, de ekkor ez okozott neki aggodalmat, hogy ő nem érti azt úgy, mint értenie kell, „mert nekem ugyancsak óvakodnom kell attól, hogy saját ítéletemet és véleményemet kövessem" (168 p.). „Ekkor — írja tovább Farel — az Isten az ő nagy kegyelmében . . . annak közelébe hozott engem, ki mindenkit felülmúlt. . . Ez, hogy őt megnevezzem, Faber Jakab mester volt, ki jobban tisztelte a képeket, mint bárki más, óraszámra térdelt azok előtt, s én gyakran részt vettem vele az ájtatosságban" (u. o.). Az ifjú az öreg tudós oldala mellett feltalálta lelki nyugalmát. Nyugalmat adott neki azon meggyőződés, hogy nem az ember gyarló cselekedete, hanem egyedül a hit üdvözít, ez forrása az üdvösségnek. Oly megnyugtató, oly világos volt e tan Farel re nézve, hogy egyszeri elmondás után belenyugodott. „Rögtön elhittem neki", írja magáról Farel említett munkájában. Farel Meauxban egy ideig Faber oldala mellett állott, kinek aggkora daczára munkakedve épen nem csökkent. A kommentár megjelenése óta 10 év mult el, e 10 év alatt tanulmányozta a bibliát, küzdött, szenvedett meggyőződéseért, nyugalma, elhatározottsága növekedett, felfrissült erővel fogott hozzá czéljai egyik legnagyobbikának megvalósításához, a szentírás lefordításához. Doumergue nyomán Pruzsinszky Pál. (Folyt, köv.) könyvismertetés. A katholikus prédikáczió története Magyarországon. írta dr. Mihálovics Ede. Budapest, 1901. 2. kötet. I. Minden egyes parlamenti vagy törvényszéki szónoklat egy különálló tény, a melynek a többitől független saját czélja van. s hogy ezt elérhesse, arra nem foly be az, hogy milyen volt a tegnapi vagy mult századi elődje. Épen azért a világi ékesszólás mezején a szónokra nézve nem forog fenn az a szükség, hogy az ékesszólás történeti fejlődését ismerje, hanem az egyes nagy szónokoknak egymástól független tanulmányozása rá nézve kielégítő rhetor-iskolául szolgál. Tudtunk szerint e téren nem is történt kísérlet a történeti összefüggés és fejlődés összeállítására, s ez talán nem is volna lehetséges a közös czél és közös vezéreszme hiánya miatt. Más a helyzet az egyházi szónoklat terén. Az egyes egyházi beszédnek is van ugyan saját kiilön czélja is; de ez mindig csak az általános és egységes czélú igehirdetésnek egy része, s ha az egésznek keretébe jól bele nem illeszkedik, nem értheti el a saját külön czélját sem. A prédikáczióban az emberiség, Péter apostoltól kezdve mostanig folyvást arra törekszik, hogy Isten igéjét vagy a vallás-erkölcsi épülést az emberek lelkébe eljuttassa; tehát a prédikáczió az emberiség egész lelki életét mozgató erő, a szellemi fejlődés örökké tartó folyamatának a vezére, a melyben az egymást felváltó nemzedékek csak tovább ápolják azt, a mit az elődöktől örököltek. A keresztyén vallás nagy apostola a prédikácziónak ezt a feladatát is inspirált bölcseséggel jelölte meg, midőn magát plántálónak, Apollóst öntözőnek nevezte. A világfejlődés e folyamatában az egyes prédikáczió csak mint egy fejlődési mozzanat az egyetemesben, mint a nagy mozgató erőnek egy odaillő vagy el nem talált része jő tekintetbe, s a ki e mezőn nem ismeri az egészet, az legfelebb csak véletlenül adhat hozzá egy beilllő részletet, de öntudatosan nem. Ebből az következik, hogy az egyházi ékesszólás terén a nagy szónokká képződésnek egyik nagyon jelentékeny feltétele az egyházi beszéd történeti fejlődésének kellő terjedelemben való tanulmányozása, a legrégibb időktől fogva a jelenkorig; és pedig nemcsak a saját felekezet, hanem az egész keresztyénség körében. Az ügy ily nagy fontosságának daczára is azt kell mondanunk, hogy ez a mező a theológiai ismeretek körében a legkevésbé miveltek közé tartozik még a külföldi irodalomban is ; Magyarországon pedig Mihalovics könyve az első kísérlet e tárgy kidolgozására, — mert: ha tisztelt katholikus ellenfeleink kegyesek lesznek nekünk elengedni a Tóth Mihály munkáját, hát mi is elállunk attól, hogy azt nevezzük első kísérletnek. Kétségtelen, hogy ennek oka a feladat nehézségében is keresendő, mert a kérdésnek önálló áttanulmányozására és feldolgozására sokoldalú ismeret és egy egész emberi élet munkája volna szükséges. Azonban ezt a munkát nem volna szükséges épen minden papnak elvégezni, mert a gyakorlati szükséget sokkal kevesebb munkával, másodforrásokból is ki lehetne elégítni, ha ilyenek volnának. Sietek kijelenteni, hogy dr. Mihalovics ezen szép és nehéz feladat megoldására minden tekintetben képesítve van: theológiai tanultsága. szervező tehetsége magas színvonalon áll, ítéleteiben, talán egy esetet kivéve, megvan a tudonránynak és a szellemi felsőségnek kellő bátorsága, s jól és szépen tud írni. De ezen őszinte elismerésem mellett azt a két erős szót se vegye tőlem rossz néven, a mit hátrább fogok mondani. A magyar nemzetnek a ker. vallásra térését az 1000-ik évre szoktuk tenni Ettől kezdve egészen a reformáczióig, a komoly történetíró csak annyit jegyezhet fel, hogy az egy Temesvári Pelbártot kivéve, a ki közvetlenül a reformáczió előtt élt (f 1504), az egész ötszáz évből sem prédikátor neve, sem prédikáczió nem maradt fenn egy sem, se latin, se magyar nyelven; mert azzal az egy hires halotti predikáczióval, a mely az irodalomtörténeti kézikönyvekből ismeretes, a nyelvészek sem igen tudják mit csináljanak ; a homileta pedig épen semmit se tud vele kezdeni, s Mihalovicsot is a komoly tanultsága megóvta attól, hogy ezt valahová beilleszsze. Pedig ő ezen korszaknak a semmijéről 27 igen nagy