Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-30 / 26. szám

Az 1507-ik év Faber életében változást okozott; régibb ismerőse Bricounet, ki később Lodev püspöke lett, a st. germain des prés-i kolégehez hívta meg. Elete itt még elvonultabb, munkássága még nagyobb volt; minden idejét az imádság és a munka között osztotta meg, s Farel, a ki mint fiatal ember körülbelül ebben az időben ismerkedett meg vele, azt írja róla, hogy naponkint „hosszú ideig térdelt s mondogatta imáit" (Ep. a tous seignouro p. 70.). Lelkét, mint életírói feljegyezték, a tiszta hit utáni vágy töltötte el. Alig hét évi itteni tartózkodása után egy theológiai művet adott ki (Quintuplex Psalterium). E munka önálóbb irányt nem mutat; azonban az előszóban van néhány sor, mely szerzőjének lelkületére világot vet, s azért legyen szabad azokra rámutatni. „Hosszú ideig foglalkoztam — mondja a többi között —• világi tudományokkal, s alig ízlelték meg ajkaim az isteni tudományokat, mert magasztosak azok, s nem kell azokhoz vakmerően közeledni. Azonban már a távolból is oly fényes világosság érte szemeimet, hogy az emberi tudás merő sötétségnek látszott az isteni tudományokhoz képest; úgy éreztem, mintha valami illatot leheltek volna, melynek kellemességét a földön semmi sem közelíti meg." A „Quintuplex Psalterium" megjelenése után Faber a nemzetek apostolának, Pálnak leveleivel foglalkozott s tanulmányainak eredménye Faber egyik legnagyobb theologiai munkája lett: Szt Pál leveleinek magyarázata, melyről Doumergue azt állítja, hogy bizonyos tekintetben ez az első protestáns könyv. Reámutat arra, hogy e könyvben, mely 1512-ben látott napvilágot, a protestáns hitrendszernek főelvei fel vannak állítva; a mivel természetesen nem azt akarja mondani, hogy Faber e műben a protestáns egyház összes hitágazatait állította fel, hanem azt, hogy mint úttörő a legfőbb elveket körvonalozta. De tekintsük magát a munkát. Az előszóban a szentírásról szól általában: „Ebben foglaltatik — mondja — a Krisztus tanítása . . . s azok, akik azt tanulmányozni fogják, örömmel fognak meríteni az Üdvözítő forrásának vizéből". „Dicsérjük a Krisztust, a mi királyunkat azzal, hogy a szent iratokat tanulmányozzuk. Ne kövessük az emberek dogmáit, melyeknek fundamentuma nem alapszik a világosságon, mely felülről tündöklött." A szentírás, az Isten szava souverain tekintélyét hangoztatja Faber a rómabeliekhez írt levél XVI. részének magyarázata közben, midőn sajnálatát fejezi ki a fölött, hogy az emberek nem a szentírás szellemében járnak el. „Vannak, kik bolond kegyességre oktatják az embereket a Krisztus tanai helyett. Mit használ nekem, ha böjtölök? . . . Minek bizom én imaformulákban, a melyeknek szerzője nem ismeretes, s minek hanyagolom el az apostoli parancsokat? . . . Ilyen rendelet nincsen Krisztus tanításában. Ragaszkodjunk egyedül Krisztushoz és az apostoli tanításhoz, mert ez elég (nam illa et sufficit) ; ez a kezdete és a főelve az üdvnek". E sorokban, bármennyire rövidre fogjuk is azokat, a protestantizmus alaki főelvének, a szentírás egyedüli hitszabályozó tekintélyének elve van körvonalozva. Lássuk most már a hit általi megigazulást, a protestantizmus hitrendszerének második főelvét. Pál apostolnak a rómabeliekhez írt levele VIII. fej. magyarázata közben szól Faber az érdemszerző cselekedetekről. Érdemszerző cselekedetekről (de merito operum) beszélni, különösen az Istennel szemben csaknem profán dolog. Az érdem nem kér kegyelmet . . . hanem követeli azt, a mivel annak tartoznak. Azon tan, mely a cselekedeteknek érdemet tulajdonít, csaknem azon tannal egyezik, mely szerint a magunk cselekedete által üdvözölhetünk, mely tan miatt a zsidók kárhoztatnak. Hallgassunk azért a mi cselekedetünkről, mely csekély vagy épen semmi értékkel nem bír (quod nec perexiguum est aut pólus nultium) s magasztaljuk az Isten kegyelmét, a mi minden (quae totum est). Lényegileg csupán a Krisztusnak tulajdoníthatunk érdemet, a ki számunkra mindent kiérdemelt (qui nobis omnia est meritus); de magunkra nézve valljuk be, hogy Istennel szemben semmi érdemünk nincsen s reményünket vessük az ö kegyelmébe. (Fol. 118.) Faber levonja a kimondott elv következményeit. Ha valaki azt vetné ellen: hogyan, hát megigazult-e valaki a nélkül, hogy Istennek akár írott, akár természeti törvényeit betöltötte volna? Ennek azt felelné, hogy ezek száma végtelen (si etiam innumeros dixero: non forte mentiar), s ki az, a ki nem tudja, hogy a lator egyedül hit által üdvözült? (sola fide justificatum). A hit és a jócselekedetek közötti viszonyt a rómabeliekhez írt levél IV. részének magyarázata közben értelmezi. A jócselekedetek okozatok, melyek a hitből származnak. „A cselekedetek ... a hit élő jelei, úgy mint a lélekzés jele életünknek ... A hit élő, s élvén jele a hitnek az élő cselekedet". Körülbelül abban az időben, midőn Faber a szelídlelkű (mitissimus) öreg a hit általi megigazulás elvét fejtegette, távol Németország egyik kolostorában küszködött a kétséggel egy ifjú szerzetes, mert a jócselekedetek érdemszerűséggel szóló tanokat a szentírás tanításával kiegyeztetni nem tudta. Tudjuk, hogy Luther, e szerzetes csak akkor nyeri vissza lelki nyugalmát, midőn felismeri, hogy az idvesség nem a jócselekedetek jutalma, hanem az isteni kegyelemnek hittel elfogadandó ingyen ajándéka. íme teljesen különböző viszonyok között egy ifjú és egy agg férfiú a szentírásnak mély tanulmányozása által ugyanarra az igazságra jut; egyedül hit által, Isten kegyelméből üdvözölünk. Faber kommentárjának jelentőségét protestáns szempontból az eddig röviden érintett főbb elvek is bizonyítják ; de a magyarázatok egyéb részei is érdekes fejtegetéseket tartalmaznak, és meglepő, hogy ez az 1512. évben megjelent mű mily sok pontban egyezik a későbbi reformátorok felfogásával. A zsidókhoz írott levelet magyarázva, Faber értei-