Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-16 / 24. szám

dékei közül némelyek letörtek, elbuktak, — elbukásuk, letörésük nem az intézet falain belől, hanem azon kivül, az életben történt. S itt merül már fel a környezet, a mit Dunamelléki úgy látszik nem vett figyelembe. Nem akarok viszont vádaskodni, nem természetem; de ha a letörés, az elbukás az iskolafalain kivül, az életben s abban a környezetben történt meg, a mely az iskolából kikerült ifjút magába fogadta, akkor úgy vélem, nem annyira az intézet s annak tanári kara vonható felelős­ségre, mint inkább az azon kivül való élet, a környe­zet, s arra következtetek, hogy annak a kiilső életnek és környezetnek mégsem ártana egy-egy tetemre hivás s egy kis belmisszió. E tárgyban tehát csak azt válaszolhatom Duna­mellékinek, hogy bár köszönjük a theológusok gondo­sabb nevelésére vonatkozó tanácsait, de azokra épen nem volt szükségünk. Kötelességeinket, a legjobb tehet­ségünk szerint eddig is megtettük, ezentúl is rnegtesz­sziik; hogy pedig növendékeinkből az életben mi válik, azt már az életre és a környezetre kell hagynunk, kép­telenek levén őket végig kisérni az élet hosszú útján. Kellene ugyan még néhány szót szólnom ama vádat illetőleg is, hogy a lapunk s a budapesti theol. akadé­mia néhány tanára által támogatott belmisszió beteges és veszedelmes. Azonban erre a vádra feleslegesnek tartom a bővebb feleletet. Számtalanszor kimutattuk már, hogy ez a vád nem igaz; de miután még ma is többen vannak, a kik látván nem látnak és hallván nem hallanak, és ez bizonyára az Úrtól vagyon: a bizonyít­gatást abbahagyjuk, hanem haladunk azon az úton, a melyet egyházunkra nézve jónak és iidvösségesnek hiszünk. Ha Dunamellékinek és a vele egyenlő gondol­kozásuaknak ez nem tetszik és más jobbat ismernek : ám legyen az ő ítéletük szerint; csak az Isten szereiméért lássuk hát már azt a jobbat és ne csak a vádakat halljuk. Az, a mit Dunamelléki a mi belmissziónk helyett ajánl: a régi magyar kálvinizmus tiszta kegyességének, jámbor erkölcsének visszaállítása, az idők szellemének meg­változtatása, puritán kálvinista szigorúság, jó példa, cselekedetek, a régi, használatból kiment erők újra ak­czióba vitele — mind mind igen szép. s mi beteges pietistci belmissziósok sem törekszünk egyébre; de hát ez még így elmondva nem egyéb, mint testetlen ideál, hangzatos frázis. Ehhez még a megtestesítés szükséges, hogy az ideálok világából a földre szálljon. De hogyan történjék e megtestesítés? — ezt szeretnénk már egyszer hallani, s nemcsak hallani, hanem látni az annak alap­ján megindult buzgó munkálkodást. Ezt azonban sem nem látjuk, sem nem halljuk azok részéről, a kik a mi irányzatunkat vádolni meg nem szűnnek. ítélkezni, vá­dolni, pellengérre állítani könnyű, ha nem keresztyéni is; de hadd lássuk már végre a jobbat, nemcsak általános frázisok alakjában, hanem konkrét, programmban és buzgó munkában is. Hamar István. Sellyevidéki egyházi értekezlet. A szokottnál nagyobb érdeklődés mellett tartotta meg június 5-én a ref. iskolahelyiségben gyűlését a sellyevidéki egyházi értekezlet. Nemcsak a tagok jelen­tek meg teljes számban, de még a szomszéd siklósvidéki lelkészi értekezlet tagjai köziil is tisztelhettünk vendé­gekül egyeseket, a mi az elnöki meghívóban előre jelzett érdekes tárgysorozatnak s az értekezési tárgyak fontossá­gának tulajdonítható. A 37. dics. 1-ső versének eléneklése után Sógor Endre emelte szép és tartalomdús imával sziveinket Istenhez; mely után Elnök, tekintettel az értekezők szá­mára, elnöki hosszabb megnyitó beszéd tartásával nem akarván az értekezésektől az időt elvonni, csak egy­szerű, keresetlen, de szívélyes üdvözlőszavakkal nyitotta meg ezúttal a gyűlést. Barsi Miklós „Képek a belmisszió mezejéről" czímmel szabad előadásban ismertette Poroszországban, a porosz­franczia háború folytán a 70-es, de még inkább a 80-as években divatozó szocziáldemokraták vallás- és egyház­ellenes mozgalmait és a lelkészeknek ezekkel szemben való maguktartását. Érdekesen tüntette fel, hogy a lel­készek a társadalom különböző osztályaiból mint képeznek misszionáriusokat, kik aztán az ő utasítások s tanácsolá­suk szerint felkeresik családi otthonukban a szocziál­demokratákat, a kiknek nevök és lakczímök, Vilmos császár intézkedése folytán a rendőrök és városi községi hivatalok által a lelkészi hivatalnál be vannak jelentve. A figyelmet mindinkább fokozva ismertette ezeknek a világi elemből szervezett misszionáriusoknak a bemene­telét s viselkedését a szocziáldemokrata családjába, s azon párbeszédeket, melyeknek végeredménye, hogy az egy­ház és vallás-ellenes családfő némelyike elfogadja a misszionárius kezéből a bibliát, másika megengedi, hogy gyermekeit megkereszteljék a lelkészek, s a legtöbb esetben visszatér a szocziáldemokrata az általa addig gyűlölt, megvetett egyház kebelébe, mely ölelő karral fogadja. Felemlítette a nálunk lábra kapott szektásko­dást, a melylyel szemben mi papok tehetetlenek vagyunk, mert óvó, intő beszédeinket s még templomi erre vonat­kozó igehirdetésünket is kenyérféltésünkből származott­nak tekinti a szektáskodó. Velünk szemben felmutatja azokat a sikereket, a melyeket egyes hitbuzgó hallga­tónk a vásárban, utczán, korcsmában s az egyes családi körben néha komoly, máskor gúnyoros szavaival s meg­jegyzéseivel elért. Értekezésének tanulságait a következő három pontban foglalta össze, a melyeket mint indítványt terjesztett elő: 1-ször: belmissziót a világi elem közre­munkálása nélkül képzelni sem lehet; 2-szor:a belmisz­szió ne csak a krisztusi szeretetet hirdesse, hanem azt intézményekben is megvalósítsa; 3-szor: a ker. vallás igazságainak hirdetésére a sajtót is igénybe kell venni. Midőn egyrészről e szépen előadott, tartalmas, és itt csak nagyon is dióhéjba szorítva közlött értekezésért legteljesebb szíves köszönetét nyilvánította az értekezlet,

Next

/
Oldalképek
Tartalom