Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-06-16 / 24. szám

látszik, a keresztyénség nagyban és egészben elég jól töltötte be nevelői feladatát. Az első, a mit az ő, — Pál apostol által leghatározottabban fogalmazott — alapelvei szerint meg kellett szüntetnie: a rabszolgaság. Az ókor nézete szerint ez lehetetlen volt! Van egy görög vígjáték, melyben egy reformátor lép fel, a ki ezt keresztül akarja vinni; nos, ezt a reformátort „általános derültség" között egyhangúlag kinevették, lesajnálták ; mert az ókor nézete szerint a rabszolgaság feltétlenül szükséges intézmény volt. Pál, elvének fentartásával, nem rontott botorul az intézmény ellen, a mit I. Kor. 7. 20—24-ben foglalt szavai eléggé bizonyítanak; de midőn Filemonhoz intézett levelében Onesimust úgy ajánlja Filemonnak, mint a ki bár rabszolgája volt. neki a Krisztusban testvérévé lőn, s a kit úgy kiván tekinteni, mintha ő maga Pál, a római polgárjoggal bíró Pál volna, — eléggé megmagyarázta azon tételét (I. Kor. 7, 22), hogy : „a ki az Úrban hivattatott, szolgai állapotban lévén, az Úrnak szabadosa". És íme Pál alapelve hatott, a keresztyénség ezen fenséges eszméje is hódított, bár lassan-lassan, de mégis tért foglalt. És a keresztyén egyházban, — bár eleinte ennek is a korszelleméhez kellett alkalmazkodnia, — sajátságos tünetet látunk, különösen ott, a hol új életviszonyokat, új létalakot teremtett. Ugyanis már kezdettől fogva egyenlőknek tekintette a rabszolgákat a többi hivőkkel az istentisztelet körében. Sőt a római püspökök egyike is a rabszolgák sorából került ki. A rabszolga, ha szerzetessé lett, mivel mint azt az egyház állította és ma is állítja: az ilyet az egyház szüli, újraszüli, — szabaddá lett. — Sőt még tovább is ment az egyház. A kolostori életben megszüntetett minden rangot, minden születési előjogot és a kolostor tagjai között csak egyenértékű, egyenrangú testvéreket látott. Nem volt ott sem úr, sem szolga ! Sőt még a legfőbb fejlődésben várható, a tökéletes keresztyének között lehető alakot: a közös birtok alakját is bemutatta! De ne részletezzük tovább, hiszen tudjuk, hogy előbb a rabszolgakereskedés, később a rabszolgaság intézménye töröltetett el; majd a jobbágyság szabadítatott fel; majd pedig megadattak az emberi jogok minden embernek; — most pedig a munkások jogainak biztosításán, a szegények sorsának javításán, az inség, a nyomor, a szegénység teljes kiirtásán fáradoznak* a népek, az államok, a kormányok és a magánosok, jótevők egyaránt. Pál, mondjuk a keresztyénség alapelve, szent alapítójának szent eszméje, hogy mind egyaránt Isten gyermekei, tehát testvérek vagyunk, hogy „nincsen sem úr, sem szolga, hanem mind egy vagyunk a Krisztusban" — hódít, hat és — csak legyünk türelemmel — győzni is fog! Ne nyugtalankodjatok tehát szocziálista testvérek. A keresztyénség világokat, világnézeteket győzött már le; a ti igazságos és méltányos követeléseiteket is betölti, vágyaitokat kielégíti; — de a bűnös kívánságokkal, törekvésekkel hagyjatok fel, mert: „az igazság felmagasztalja a nemzetséget: a bűn pedig gyalázatjokra vagyon a népeknek". (Példabeszéd 14, 34.) Mert a bűnösöknek azt mondja az Úr: „Átkozottak, menjetek el tőlem az örök tűzre" (Máté 25, 41.) Mivelhogy Pál apostol szerint: „a bűnnek zsoldja a halál". (Róin. 6, 23.) (Folyt, köv.) Hörk József. belföld. Tetemrehívás a bel misszió kérdésében. Ezen a czímen a Sárospataki Lapok két utóbbi számában egy „Dunamelléki" álnév alá rejtőzött író czikke látott napvilágot. Meg kell róla emlékeznünk, mert felhozott vádjai közelről érdeklik nemcsak lapunkat, hanem budapesti theológiai akadémiánkat és annak tanárait is. A czikkíró lapunk f. évi 12-ik számának dr. Szabó Aladár által írt, „Tetemre hivás" czímű czikkébol indul ki, s miután ama szerencsétlen lelkésztársunk, a kinek gyászos halála alkalmából Szabó Aladár ezikke íródott a budapesti theol. akadémia növendéke volt, és annak tanárai a belmisszió előharczosai: ama lelkésztársunk szomorú sorsából, s abból a reánk nézve is fájdalmas tényből, hogy a budapesti theol. akadémiából kikerült ifjak az életben nem mindig azokká válnak, a mikké képeztetni czéloztattak, — azt a következtetést vonja el, hogy ez „nem jelent egyebet, mint a belmissziózás pietizmussal kevert s formalizmusban felolvadt s így csak szektáskodásra vagy képmutató, külső kegyeskedésre vezető tanának a bukását itt a magyar földön, nálunk magyar reformátusoknál". Majd megvádolván a budapesti theológia akadémia tanári karát, hogy nem ügyel fel kellőleg növendékei erkölcsi életére, — feleslegesnek, szükségtelennek, sőt egyenesen veszedelmesnek nyilvánítja mindazt, a mit a belmisszió neve alá foglalunk össze. Ezzel szemben, — úgymond — „állítsuk vissza a régi magyar kálvinizmus tiszta kegyességét, jámbor erkölcsiségét; változtassuk csak meg az idők szellemét, de nem kegyes sóhajtásokkal, hanem puritán kálvinista szigorúsággal, jó példával és cselekedetekkel, — majd meglátjuk, hogy mint olvad fel egyszerre a közöny jege". A budapesti theológia tanárainak pedig a következő jó tanácsokat adja: „Azért mindenek felett, tanár urak, ott a theológián alkossanak olyan tiszta erkölcsi társulatot, mely önmaga dobja ki magából a tisztátalant, s külső, mint belső, erőteljes erkölcsi neveléssel bocsássák az élet útjára azokat, kik a világ savaivá lenni hivatvák", . . . „neveljenek egy buzgó nemzedéket, mely ideálért lelkesülve, fáradságot nem ismerő buzgalommal veti kezét az eke szarvára s a vidéken is hintse szét az új fényt (ha valóban az); a példa a leghathatósabb tanító, ebben eddig szűkölködtünk, vagy a mit láttunk, inkább visszariaszt, mint követésre buzdít". íme, ez Dunamelléki czikkének veleje. Megvallom, hogy ha csupán a belmisszióról szólt volna, nem tartottam volna szükségesnek, hogy vele külön czikkben foglalkozzam; talán megmondtam volna véleményemet argumentumaira hátrább, az „Egyház" rovatban; de a czikkben nemcsak a belmisszió csődje van hangoztatva, hanem egy intézet és annak tanári kara van pellengére állítva, — így tehát kötelességemnek ismerem, hogy nemcsak mint e lapnak munkatársa, hanem mint a budapesti