Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-05-19 / 20. szám

És ha ezt megérték, reménykedtek, imádkoztak tovább: hacld látnák lebegni a palástot legkisebb fiuk vállain is! Ma? Más időket élünk. Ledőltek a társadalmi válaszfalak; mi polgárok szabadokká, egyenlőkké lettünk. Szabadokká, t. i. szabad az út mindnyájunk előtt a legfényesebb s a legjövedelmezőbb állásokhoz és méltóságokhoz is. Egyenlőkké, azaz olyan vagyok s akarok lenni, mint a kik születésben, rangban, vagyonban felettem, mégha messze felettem vannak is. (Zárjel közt mondva: hát a kik alattam, megettem vannak? Itt ne emlegessük az egyenlőség elvét). Im alig telt el három évtized alkotmányunk visszaállítása óta ós a piros bársony székben oly férfit is láttunk ülni, kinek bölcsejót szabóműhelyben ringatták; majd láttunk olyat ülni, ki egy vidéki kis város tanári székéből, egy harmadikat, negyediket, ötödiket, kik az egyetem falai közül hivattak el a legmagasb állásokba. Fel újkor fiai! Előre! Mit kínlódnátok holmi szürke embereket, filisztereket illető állásokban. »Rabok voltunk ekkoráig®! Mely mondás a mai kor nyelvére lefordítva azt teszi, hogy a beata simplicitas-ban felnőtt jámbor apáink jól érezték magukat nemzedékről nemzedékre ugyanazon fokán a világi állásoknak, méltóságoknak. A szolgabírónak, a vármegyéje határánál messzebb nem látó táblabírónak a fia is, unokája is, dédunokája is megelégedett az ősapa; tekintetes czímet nyújtó polgári állásával; sőt — horrendum dictu — annak özönvíz előtti stílben épített lakóházával; az iparos ós kereskedő utóda az öregapja által mázoltatott czégtáblával, a papfiú az öreg apjáról örökségképen reászállott kopottas, de egykor aranyos szegélyezéstől csillogott bibliával. Az új kor. fiatal óriásai nagyobbra, sokkal nagyobbra érzik magukat hivatottaknak. Fel, fel! szabaduljunk ki abból a körből, melyben születtünk; sőt a mennyire csak lehet, titkoljuk el a nagy világ előtt még azt a helyet is, hol gyermekjátékainkat eljátszottuk. Szegény jó apám, hogy tisztelnélek még poraidban is, csak ne lettél volna oly egyszerű állásban! Csak tekintetes, vagy — Uram bocsáss — csak tiszteletes úr voltál; már csak nagyra törő fiadra való tekintetből is ki kellett volna emelkedned a porból, fel kellett volna magadat küzdened a méltóságos, vagy ha csak lelkész voltál a tekintetes urak közé. Hogy nem is adhattam öregem nektek az eszemet! No de siessünk, hozzuk helyre az öregek hibáit! Az egykori tekintetes úr fia keresi a nagyságos úrfiak társaságát; élvezi a magasabb körben lengedező szellő boldogító, vagy legalább kábító hatását; a régi talaj (kettős értelmében véve e szót), csúszik csúszik ki mindinkább lába alól, mígnem korán a megránczosodott bőrű arczczal, korán megőszült fejjel tanulja meg a dobszó hangjaiból Aesopus meséjének igazi értelmét, mely ily czímet visel: Rana rupta, vagyis a magát bókanagyságura felfúni akaró bóka szétpukkadása. Az iparosnak, kereskedőnek fiai és leányai, ha az apai erős zárú szekrényben egy csomó értékpapírt éreznek, fáznak abban a légkörben, melyben a bürgerek élnek, s kívánkoznak abba a magasabb légkörbe, melynek bentszülöttei oly úrias modorral tudják a munkáskezű ősök által őrzött értékpapírokat és bankjegyeket szélnek ereszteni. Hát a protestáns lelkészek? Bocsáss meg kedves barátom, hogy gondolatim így szerteszét csapongtak ; pedig én csak a te leveledre akartam válaszolni ós pedig röviden. De hát ilyen az öreg ember, nem jár egy nyomon a gondolata, nem katonás, nem egyenes a járása, elbotorkál hol erre, hol arra. Neked akarok válaszolni, de most is még előbb egy kitérőt kell tennem. Régen nem láttuk egymást; fentebbi soraimból félek, még talán azt magyaráznád ki, hogy öreg napjaimra valami vén pecsovicscsá nőttem ki magamat, a ki a telivér konzervatív főurak szemüvegéhez hasonló antik szemüvegen keresztül irigykedve vagy legalább is boszankodva nézi egyik-másik embernek magasabb és magasabb körbe, a pór-fiúnak vagy a középosztályhoz tartozott ifjúnak a nagyságos, méltóságos és kegyelmes urak közé való emelkedését. Fiatalabb vagyok, mint kortársaim legtöbbje; a mai fiatalságnál pedig feltótlenül fiatalabb. Ábrándozó gyermek vagyok nagyon sok mai egyetemi polgárhoz képest. Áldom is érte sorsomat. Szent áhítattal rebegek ón hálát most is minden márczius idusán az egykori márczius 15-ikóért; a szabadság, egyenlőség elve ma is oly drága előttem, mint ezelőtt 53 évvel, midőn boldogult nagybátyáddal együtt sivítottunk, együtt éljeneztünk az új kor evangéliumának hazánkban első megjelenésekor. Volt ós van alkalmam bőven a szabadság és egyenlőség fájának fattyúnövéseivel, az ezeken termő ízetlen, keserű gyümölcsökkel megismerkednem, a melyek kortársaim közül később sokakat hűtelenekké tettek gyermek- s ifjúkoruk ideáljai iránt. Én áldom a jó Istent, hogy elvalahára hazánkban is leomlottak a különféle társadalmi, vallási, a kutyabőr alkotta válaszfalak. Áldás ós szerencse egyesekre is, de még inkább hazánkra, egyházunkra, társadalmunkra nézve, hogy a tehetség, a komoly törekvés, a becsületes s kitartással párosult munka érvényesülhet; hogy korunk a gyémántot az utcza porában, a szegényes gunyhóban is