Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-05-19 / 20. szám

És ha ezt megérték, reménykedtek, imádkoztak tovább: hacld látnák lebegni a palástot legkisebb fiuk vállain is! Ma? Más időket élünk. Ledőltek a társa­dalmi válaszfalak; mi polgárok szabadokká, egyen­lőkké lettünk. Szabadokká, t. i. szabad az út mindnyájunk előtt a legfényesebb s a legjöve­delmezőbb állásokhoz és méltóságokhoz is. Egyen­lőkké, azaz olyan vagyok s akarok lenni, mint a kik születésben, rangban, vagyonban felettem, mégha messze felettem vannak is. (Zárjel közt mondva: hát a kik alattam, megettem vannak? Itt ne emlegessük az egyenlőség elvét). Im alig telt el három évtized alkotmányunk visszaállí­tása óta ós a piros bársony székben oly férfit is láttunk ülni, kinek bölcsejót szabóműhelyben ringatták; majd láttunk olyat ülni, ki egy vidéki kis város tanári székéből, egy harmadikat, negye­diket, ötödiket, kik az egyetem falai közül hivattak el a legmagasb állásokba. Fel újkor fiai! Előre! Mit kínlódnátok hol­mi szürke embereket, filisztereket illető állások­ban. »Rabok voltunk ekkoráig®! Mely mondás a mai kor nyelvére lefordítva azt teszi, hogy a beata simplicitas-ban felnőtt jámbor apáink jól érezték magukat nemzedékről nemzedékre ugyan­azon fokán a világi állásoknak, méltóságoknak. A szolgabírónak, a vármegyéje határánál messzebb nem látó táblabírónak a fia is, unokája is, déd­unokája is megelégedett az ősapa; tekintetes czímet nyújtó polgári állásával; sőt — horren­dum dictu — annak özönvíz előtti stílben épített lakóházával; az iparos ós kereskedő utóda az öregapja által mázoltatott czégtáblával, a pap­fiú az öreg apjáról örökségképen reászállott kopottas, de egykor aranyos szegélyezéstől csillo­gott bibliával. Az új kor. fiatal óriásai nagyobbra, sokkal nagyobbra érzik magukat hivatottaknak. Fel, fel! szabaduljunk ki abból a körből, mely­ben születtünk; sőt a mennyire csak lehet, tit­koljuk el a nagy világ előtt még azt a helyet is, hol gyermekjátékainkat eljátszottuk. Szegény jó apám, hogy tisztelnélek még poraidban is, csak ne lettél volna oly egyszerű állásban! Csak tekintetes, vagy — Uram bocsáss — csak tisz­teletes úr voltál; már csak nagyra törő fiadra való tekintetből is ki kellett volna emelkedned a porból, fel kellett volna magadat küzdened a méltóságos, vagy ha csak lelkész voltál a tekin­tetes urak közé. Hogy nem is adhattam öregem nektek az eszemet! No de siessünk, hozzuk helyre az öregek hibáit! Az egykori tekintetes úr fia keresi a nagyságos úrfiak társaságát; élvezi a magasabb körben lengedező szellő boldogító, vagy legalább kábító hatását; a régi talaj (kettős értelmében véve e szót), csúszik csúszik ki mindinkább lába alól, mígnem korán a megránczosodott bőrű arczczal, korán megőszült fejjel tanulja meg a dobszó hangjaiból Aesopus meséjének igazi értelmét, mely ily czímet visel: Rana rupta, vagyis a magát bókanagyságura felfúni akaró bóka szétpukkadása. Az iparosnak, kereskedőnek fiai és leányai, ha az apai erős zárú szekrényben egy csomó értékpapírt éreznek, fáznak abban a légkörben, melyben a bürgerek élnek, s kíván­koznak abba a magasabb légkörbe, melynek bent­szülöttei oly úrias modorral tudják a munkás­kezű ősök által őrzött értékpapírokat és bank­jegyeket szélnek ereszteni. Hát a protestáns lelkészek? Bocsáss meg kedves barátom, hogy gondolatim így szerteszét csapongtak ; pedig én csak a te leveledre akar­tam válaszolni ós pedig röviden. De hát ilyen az öreg ember, nem jár egy nyomon a gondo­lata, nem katonás, nem egyenes a járása, elbo­torkál hol erre, hol arra. Neked akarok vála­szolni, de most is még előbb egy kitérőt kell tennem. Régen nem láttuk egymást; fentebbi soraimból félek, még talán azt magyaráznád ki, hogy öreg napjaimra valami vén pecsovicscsá nőttem ki magamat, a ki a telivér konzervatív főurak szemüvegéhez hasonló antik szemüvegen keresztül irigykedve vagy legalább is boszan­kodva nézi egyik-másik embernek magasabb és magasabb körbe, a pór-fiúnak vagy a közép­osztályhoz tartozott ifjúnak a nagyságos, méltó­ságos és kegyelmes urak közé való emelkedését. Fiatalabb vagyok, mint kortársaim legtöbbje; a mai fiatalságnál pedig feltótlenül fiatalabb. Ábrándozó gyermek vagyok nagyon sok mai egyetemi polgárhoz képest. Áldom is érte sor­somat. Szent áhítattal rebegek ón hálát most is minden márczius idusán az egykori márczius 15-ikóért; a szabadság, egyenlőség elve ma is oly drága előttem, mint ezelőtt 53 évvel, midőn boldogult nagybátyáddal együtt sivítottunk, együtt éljeneztünk az új kor evangéliumának hazánk­ban első megjelenésekor. Volt ós van alkalmam bőven a szabadság és egyenlőség fájának fattyú­növéseivel, az ezeken termő ízetlen, keserű gyü­mölcsökkel megismerkednem, a melyek kortár­saim közül később sokakat hűtelenekké tettek gyermek- s ifjúkoruk ideáljai iránt. Én áldom a jó Istent, hogy elvalahára hazánkban is leom­lottak a különféle társadalmi, vallási, a kutyabőr alkotta válaszfalak. Áldás ós szerencse egyesekre is, de még inkább hazánkra, egyházunkra, tár­sadalmunkra nézve, hogy a tehetség, a komoly törekvés, a becsületes s kitartással párosult munka érvényesülhet; hogy korunk a gyémántot az utcza porában, a szegényes gunyhóban is

Next

/
Oldalképek
Tartalom