Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-05-12 / 19. szám

mindent meg tudnának különböztetni ; csak én vagyok együgyű és zavart. Olyannak tetszem, mintha a tengeren bolyongnék s nem lenne sehol pihenő helyem. Mindenkinek megvan a maga tevékenységi köre, csak én látszom balgának s tudatlannak, mint egy vidéki paraszt. En vagyok egyedül különböző az emberektől". Meg kell még emlékeznünk a régibb taoisták közül Kvang-tse-ről, a czinikus bölcsészről, a ki, bár visszavonulva élt, elméje számos szikráját hagyta fenn az utókornak. Egyszer, mikor Csu fejedelme gazdag ajándékokkal követeket küldött hozzá, hogy udvarához miniszteri állásra hívja meg, Kvang-tse az ajánlatot visszautasítva, nevetve felelt: „Ezer unczia ezüst sok nekem s miniszteri állást és magas rangot kapni igen megtisztelő. De láttatok-e már ökröt, a melyet áldozatra szántak a határon? Eveken át gondosan hizlalják s drága takarókkal díszítik, hogy alkalmas legyen arra, hogy a nagy templomba vigyék De mikor eljön az idő, hogy ennek meg kell történnie, inkább szeretne egy kis kis malacz lenni, de már késő. Eredjetek tovább és ne piszkoljatok be jelenlétetekkel-Inkább töltöm időmet s örülök az életnek egy sáros árokban, semmint egy fejedelmi udvar szabályainak és korlátainak alávetve. Elhatároztam sohasem vállalni hivatalt, mert jobb szeretem szabad akaratomat élvezni." A . mint élt, úgy is halt meg Kvang-tse. Tanítványainak, kik díszes temetéséről akartak gondoskodni, meghagyta, hogy testét ne ássák el, hanem csak a földre dobják, a legrégibb khinaiak szokása szerint. V. S. belföld. Néhány szó egyházi gyüléseinkről. A mult hónapban folytak le egyetemes konventünk ülései, s a tiszáninneni és tiszántúli egyházkerületekben most tartatnak meg a tavaszi egyházmegyei gyűlések. A kerületi egyházi lapok hosszabb-rövidebb tudósításokat hoznak róluk, és e lap is hűségesen referál végzett dolgaikról. Figyelemmel kisérem e tudósításokat, mert bennök egyházi életünk érverését érzem, és szeretem is tudni, hogy hol, mi történik. Ha azonban összegezem, hogy mit is tanultam e tudósításokból, — egy, szinte megmagyarázhatatlan tényt konstatálhatok. S ez a tény ösztönöz reá, hogy egyházi gyűléseinkről néhány szót szóljak. Olvasva egyházi lapjaink czikkeit, egyházi értekezleteink elnöki megnyitóit, no meg a Magyar Szó protestáns rovatának egyes hosszabb közleményeit, alig hallok bennök egyebet panasznál, lamentácziónál s különféle indítványoknál arra nézve, hogy bajainkon miként lehetne segíteni. E sokféle panaszkodás és indítványozás mellett azt várhatná az ember, hogy hivatalos egyházi gyűléseinken nemcsak hogy szó esik mindezekről, hanem hogy azok, a kiket egyházaik, egyházmegyéik s kerületeik bizalma arra méltatott, hogy kezökbe tegyék le az egyház igazgatásának és földi sorsának intézését : a legkomolyabban tanácskoznak is bajaink felett és konkrét indítványok tétele és hivatalos határozatok által igyekeznek azok megszüntetésére. De így van-e ez valóban? Bizony nincs, és épen ez az a tény, a mit szinte megmagyarázhatatlannak találok. A gyűlési tudósítások beszámolnak az elvégzett fontosab dolgokról; de ezek a fontosabb dolgok is csak a sablonszerű adminisztráczió körébe tartoznak és aligalig találok köztük olyat, a mely érdekkel bírhatna más egyházmegye vagy egyházkerület előtt; olyat pedig, a mely egyetemes jelentőségű volna és az egyháznak nemcsak külső, hanem belső életét is érintené, — egyet sem. Angliában is épen most folynak a tavaszi egyházi gyűlések. Olvasom az ezekről szóló tudósításokat is, és így szinte kapóra jön, hogy Összehasonlítsam azokat a mi gyűléseinkről szóló tudósításokkal. Az angol egyházi gyűléseken a legkevesebb helyet foglalják el az adminisztratív ügyek, de annál több idő jut a fontos, az egyház belső életét és építését érdeklő kérdéseknek. Nálunk épen megfordítva van a dolog. Itt minden időt csak az adminisztráczió emészt fel, a belső élet és építés kérdései pedig csak az egyházi lapok hasábjain nyernek helyet, a nélkül, hogy hivatalos gyűléseinken visszhangra vagy tárgyalásra találnának. Mi magyarázza meg e feltűnő különbséget? Sokféle feleletet lehetne adni erre a kérdésre, — a legigazabb magyarázat azonban szerintem az, hogy angol s általában külföldi hittestvéreink jól tudják azt, hogy a Krisztus igaz anyaszentegyházának belülről kell kiépíttetnie és a lélek által adminisztráltatnia; mi pedig azt hiszsziik, hogy a külső sablon és a hivatalos egyházi élet szekerének a százados kerékvágásban minden nagyobb zökkenések nélküli haladása óvhatja meg a belső tartalmat. Nálunk a szabályoknak, statútumoknak, törvényeknek a betűje az, a mi vezet és adminisztrál, — ő náluk pedig a lélek, a Krisztusban való élet. S ebből a nagy különbségből támad az ő s a mi egyházi életünk között feltiinő nagy különbség is. Ok virágoznak, erősödnek, hódítanak, mi pedig lassan sorvadozunk, s nemhogy hódítani nem tudunk, de még a hozzánk tartozókat sem vagyunk képesek megtartani. Az esperesi jelentések ugyan, majdnem mind, úgy tüntetik fel egyházmegyéik életét, hogyha vannak is itt-ott helyi bajok, de általában véve kielégítő és örvendetes az. Örömmel mutatnak reá az áldozatkészség jeleire és hirdetik, hogy a kor, vagy az egyházpolitikai törvények romboló hatásai még érintetlenül hagyták a gyülekezeteket. És mégis, mindeme kedvező és örvendetes hivatalos jelentések daczára is gyengülünk évtizedről-évtizedre, számban, súlyban és képtelenek vagyunk minden nagyobb és maradandó alkotásra. Nem akarom azt mondani, hogy e hivatalos jelentések szántszándékkal hallgatnák el a kedvezőtlen jelenségeket shogy talán a kivül állók megtévesztésére készülnének; de hogy a való élet, egyházunk tényleges helyzete és elesettsége ellene mond e hivatalos jelentéseknek az kétségtelen. S miért van ez? Azért, mert hivatalos jelentéseink csak a külső, sablonszerű, az adminisztrá-