Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-21 / 16. szám

PROTESTÁNS EGYHÁZI ÉS ISKOLAI LAP. 16. szám. besorozottak oly hadsereggé válnak-e, a melylyel diadalmasan megállhatunk e jelenvaló gonosz világban? — az attól függ, hogy miként neveltük ós mennyiben tudtuk magunkévá tenni ifjúságunkat. Jaj volna annak az országnak, a melynek ifjúsága elsatnyult, s a mely hadseregébe, alkalmas elem helyett csak vézna, munkát és fáradságot nem biró szibarita vázakat volna kénytelen besorozni; vagy a mely, alkalmas elem nyerése mellett is nem gondolna arra, hogy katonáit hivatásuk öntudatára és kötelességeik odaadó ós ügyes teljesítésére kiképezze.'Az ilyen ország talán vegetálhatna egy darabig; de a reá törő, szervezett és edzett ellenséggel szemben nem lehetne más sorsa, mint csak a csúfos és gyászos elbukás. De épen így áll a dolog a mi anyaszentegyházunkra nézve is, a melynek nem tétlen puhaságban, hanem az igazságért, az Isten országáért való folytonos harczban és küzdelemben kell életét eltöltenie ós a Krisztus által elébe szabott feladatokat megoldania. Az élet ós a halál kérdése tehát az, hogy serdülő és konfirmált gyermekeinkben minő elemet ujonczozunk zászlóink alá. Életnek ós halálnak kérdése különösen manapság, a mikor anynyi ellenség ostromolja kapuinkat ós annyi a rós falainkon, részint a haladó kor, részint a saját gondatlanságunk által üttetve. Bátor, okos, edzett új seregekre van szükségünk, s ezeket legfőkópen konfirmáltjainkból kellene nyernünk. Általok kellene új erőt, bátorságot, harczi kedvet öntenünk a régi, elpuhult seregekbe. Az ő segítségökkel kellene kijavítanunk megrongált erősségeinket és mégásnunk a semmit sem sajnáló áldozatkészség betemetődött forrásait. Mi nem támaszkodhatunk sem kényelmet és hatalmat biztosító földi javakra, sem kiváltságos helyzetünkre, sem az egyháztagoktól teljesen független ós mesteri szervezetre, mint a pápistaság; a mi látható egyházunk földi alkotmányának fundamentuma csak egyetlen egy lehet: egyházunk tagjai. A mint azokban ól vagy nem él a hithűség, egyházszeretet, áldozatkészség: a szerint állunk vagy esünk, s részünk vagy a diadal vagy a csúfos megverettetés. Diadalt, fájdalom, nem aratunk manapság. Veszteségről ós vereségről kell folyton számot adnunk, ós pedig nem másért, hanem mert fogyó seregeinket az utóbbi két emberöltő alatt csak satnya, munkára ós küzdelemre sem nem nevelt, sem nem képes elemekkel egészítettük ki. A míg csendesség volt, csak elvegetáltunk valahogyan; de hogy reánk jöttek a nehéz idők, s reánk törtek addigelé némileg mégis féken tartott ellenségeink: sorsunk nem más, mint vereség és újra csak vereség. De változni, fordulni kell sorsunknak. S a változás és fordulat nem támadhat rajtunk kivül fekvő okokból és tényezőkből, hanem önmagunkból kell annak kiindulnia, és pedig nem más, mint az által, hogy ifjúságiinkat évről-évre, generáczióról-generáczióra mind gondosabban magunknak neveljük. Ha biztos alapot vetünk magunknak új egyháztagjainkban, akkor meg fogunk állani rendületlenül; ha pedig csak egy lelkében meghalt, vallását nem ismerő, egyházát becsülni, szeretni s érette áldozatot-hozni meg nem tanult tömeget veszünk fel kebelünkbe, akkor egyházunk külső alkotmánya csak kártyavár, a mely a szellő lebbenésére is összeomlik. Ne feledjük tehát feladatunknak amaz oldalát sem, hogy konfirmálandó gyermekeinkből egyházunk jövendő tagjait neveljük. A konfirmáczió elhatározó pont gyermekeink életében, mind egyéni üdvözülésük, mind anyaszentegyházunkhoz való tartozásuk tekintetében; igyekezzünk tehát, a legjobb tehetségeink szerint arra, hogy e pontnál olyan hatásokat ós olyan életirányzatot nyerjenek, a melyen haladva mind a magok földi ós mennyei boldogságát, mind anyaszentegyházunk magasztos czóljait munkálni szent kötelessógöknek ismerjék. Ne tekintse tehát a konfirmácziói oktatást egyetlen lelkész sem valami olyan kötelességnek, a melyet kénytelen kelletlen el kell végeznie, hanem tartsa lelkipásztori hivatása legédesebb öröme gyanánt. Öntse bele tanításába hitének egész tartalmát, a Krisztusnak az evangéliumból kisugárzó végetlen szeretetét, dicsőségét, az általa létrehozott váltságnak ama fenségét, a mely megragad és fogjul ejt. Értesse meg s vésse a lelkekbe, hogy 0 rajta kivül nincs más, a ki által megtartathatnánk ; hogy az 0 igája gyönyörűséges, s hogy bűnön, halálon csak vele ós általa vehetünk örök diadalmat. Mutassa fel az ő anyaszentegyházának dicsőséges küzdelmeit, bennök az igazságnak örök harczát és fenséges diadalait; mutassa fel a mi magyar protestáns anyaszentegyházunk megindító szenvedéseit, jelen súlyos helyzetét ós támaszszon szent elhatározásokat növendékei lelkében a Krisztus és az ő anyaszentegyháza szolgálatára. így olclva meg feladatát, öntudatos híveket nevel a Krisztusnak, hű és áldozatkész tagokat anyaszentegyházunknak, — s így követencli munkáját Istennek áldása. Induljunk tehát. Fel a munkára a szentháromság egy igaz Isten nevében, s ne találtassék közöttünk késlekedő és kötelességét nem teljesítő csak egyetlen egy is ! H. L