Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-01-13 / 2. szám

egyházi életünk megerősítésének irányelveit: fogjunk hozzá a munkához. Legyen az új század programmja anyaszentegyházunk belső és külső kiépítése, egyetlen igaz és rendíthetetlen fundamentumán : a Jézus Krisztuson. S legyen munkás ennek a programmnak megvalósításában egyházunknak minden szerve: pap, tanító,pro.;- iterium, gyülekezetek, gyűlések s minden egyeb aívő, legyen bár gazdag vagy szegény, úr vagy egyszerű polgár ember. Ez a programm nemcsak szép, hanem a »lenni vagy nem lenni« kérdése is. Induljunk azért annak megvalósítására Istennek és Krisztusnak nevében ! H. I. A pápaság és az inquisitio. A római egyház újabb időkben különösen be igyekszik oltani a köztudatba azt a történeti hazugságot, hogy sem a múltban, sem a jelenben nem tört soha az emberek életére, nem szomjúhozta soha az embervért. Hoensbroech egész táborát nevezi meg és idézi azoknak az ultramontán íróknak, kik e hazugság terjesztésén fáradoznak s kiket aztán a kisebb tekintélyek serege követ, mígnem a protestáns köztudatot is sikerül megtéveszteniök. A történeti hazugságok hősei Hefele püspök, Hergenröther bíboros, Gams, Janssen, Pastor, Benillot, de Maistre, Claissens, továbbá a sok között Grisár és Michael jezsuiták mint vezérkar, a kiket vakon követnek a többi közt különösen Májunké, Diefenbach, Santer, továbbá Blötzer, Duhr, Hammerstein, Pesch stb. stb. jezsuiták. Jó nekünk e hazugok neveit ismernünk, jó volna ideiktatnunk azt a sok jellemző idézetet is, melyet Hoensbroech könyvében ezek műveiből találunk, de csak pár igazán érdekes helyet kívánok bemutatni, melyek alkalmas alapul szolgálnak a további fejtegetésre. Valamennyinek az a fő czélja, hogy a közvéleményt megtévesztve elhitesse, hogy a pápaság s általában a róm. kath. egyház sohasem volt oka semmiféle vérengzésnek. így Pastor tanár Geschichte der Papste im Zeitalter der Renaissance, Freiburg 1891/1899. czímű nagy művében, mely 2522 oldalra terjed, az inquisitio tárgyalására 5ya

lapot szentel, de itt is azt a hazugságot terjeszti, hogy az teljesen állami volt és halálos ítéleteket ki nem mondott. A belga Claissence a pápának titkos kamarása igy ír (1886-ban): „A spanyol inquisitio kizárólagos királyi törvényszék volt, összeállítva a pápaság legtudósabbjaiból és legkiválóbbjaiból; páratlan bölcsességgel ítélt és halálos ítéletet soha ki nem mondott. Az inquisitio üdvös intézmény volt, mely Spanyolországnak a legnagyobb szolgálatot tette, de a melyet fanatikus szektáriusok és ú. n. philosophusok nevetségesen és gyalázatosan megrágalmaztak." „A dominikánus inquisitorok sohasem használtak más fegyvert az eretnekek ellen mint az imádságot, türelmet és tanítást." Hát ily arczátlan hazugsággal szemben szinte álmélkodva áll meg az ember, de vigasztaló, hogy a szerző maga czáfolja meg magát pár száz lappal később, a mikor azt mondja : „Ha folyt eretnekvér, azért nem az egyház, nem Róma, nem a pápai inquisitio a felelős. A kiontott vér, a vérpad, a vagyonkobzás és minden kizárólag a világi hatalom terhe." Tehát mégis volt vérontás és mégis csak nem állami, hanem egyházi s nevezetesen pápai volt a vérengző inquisitio. Az ilyen önmagát meghazudtoló hamisítónak aztán az olyasféle nagyképű kijelentésein, melyek a történeti tényeket egyenesen le akarják szemérmetlenül tagadni, legfölebb csak mosolyognunk lehet. Ugyan ki is vehetné komolyan ezt a mondását a titkos kamarásnak: „Mondják hogy Giordano-Brunót, kit a német pantheisták ősükül tekintenek, 1600 februárjában Rómában megégették. Kétségtelenül bizonyos ma már, hogy ez a kivégzés csak mese, mely egy hamisításra támaszkodik!" Azt hiszem nem szükséges több példát idézni a lapokra terjedő szemelvényekről, hogy lássuk milyen az ultramontán történetírás czélzata és jelleme. Hogy mennyire hazug ez a történetírás, már az eddigiekből is kitűnik ugyan, de lássuk most már magának a pápaságnak történetileg le nem tagadható bizonyítékaival, hogy csakugyan történeti igazság az, hogy a „Krisztus helytartói" nagyon is megszomjuhozták és ki is ontották a vért. S ennek az igazságnak a megismerése „vallásilag, társadalmilag és a kultura szempontjából igen fontos dolog", — mondja Hoensbroech. Itt van mindjárt {IX. Orbán (1088 — 1099) pápának a kánonjogban ma is érvényes dekrétuma, melyben kijelenti, hogy „nem tartjuk azt gyilkosnak, ki a kath. anya (az egyház) iránt való buzgóságában a kiközösítettek ellen fölháborodva közülök néhányat agyonvert". S mindössze csak azt tartja szükségesnek, hogy buesút szabjanak az ilyenekre, mert netán emberi indulat is működött bennök a nagy buzgóság mellett! ! Ebben meg volt vetve annak a borzalmas tannak az alapja, egyengetve volt az útja annak a rettenetes elméletnek, hogy az eretnekek kivégzése érdemszerző cselekedet. Hogy nem is maradt Orbán egyedül ezzel a theoriával, elegendő példával igazolja Hoensbroech, midőn úgy a pápák, mint a zsinatok, úgy a tartományok, mint a városok rendelkezéseit hiteles adatok alapján felidézi. De az eretnekség tulajdonképeni véres üldözése II. Frigyes császárnak egyes tartományokra vonatkozólag már 1224-ben, de egész birodalmára kiterjeszkedőleg 1230 és 1231-ben kiadott törvényén alapul, a melyről azonban maga a katholikus Ficker is igy ir : „Az a nagyobb szigor, melylyel 1231 óta az eretnekek ellenében mindenütt eljártak, azoknak olaszországi megégetése is mindenesetre első sorban a pápák által adott utasításokra viendő vissza". S hogy II. Frigyes csakugyan a pápa sugalmazására hozta vérengző törvényét, maga az inquisitorok egyik legkegyetlenebbje, Guidonis Bernát igazolja Practica inquisitionis czímű művében: „Az apostoli szék az eretnek gonoszság ellen sokszor bocsátott ki rendelkezéseket; Frigyes császár törvénye is e czélra az apostoli szék ösztönzésére hozatott meg". De hogy a pápák nemcsak értelmi szerzői voltak az ilyen törvényeknek, hanem maguk is hoztak halálos ítéleteket, bizonyítja a Vila Gregorii, melyben olvashatjuk, hogy 1231 februárjában a római nép és szenátus jelenlétében maga a pápa ítélkezett az eretnekek ügyében és Richárd de san Germano irja. hogy „közülök némelyeket megégettek, mert makacskodtak, másokat pedig Caseinba és ha Cavába vittek bűnbánatra". íme a Krisztus helytartói gyilkosok is voltak, bár inkább szerettek másokat gyilkosságra buzdítani, hogy őket vád ne érhesse. Hiszen magának II. Frigyesnek irtózatos törvényét a pápa nemcsak szorgalmazta, hanem azután megdicsérte, a