Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-04-07 / 14. szám

lélek ellen, nem akarják megérteni annak hívását, nem akarnak megigazulni. De bizonyára vannak sokan, óh, hiszem és remélem, hogy sokkal többen amazoknál, a kiket még nem érintett meg a Léleknek fuvalma, a kik ama néphez tartoznak, melyet az őrállók trombitájának kell figyelmessé tennie a veszélyre, melyben lelke üdvössége forog, ha arra idejében gondolni elmulasztja. S a nagy kérdés itt az, megteszi-e minden őrálló a maga kötelességét, hangzik-e mindenfelé a figyelmeztető trombitaszó, hogy azt meghallhassa, megérthesse mindenki ? S itt egy másik kérdés merül fel : Kik amaz őrállók? Őrálló mindenki, a ki amaz isteni kijelentésnek, az evangéliumnak megváltó hatalmáról meggyőződött, s a ki érzi magában, hogy Isten feladatául tűzte ki neki, hogy e meggyőződését mások előtt is hirdesse, kisebb avagy nagyobb körben, szóval avagy cselekedettel, a mint azt reá bízta az Úr. S Isten, kinek irgalma és bölcsesége kifogyhatatlan, bizonyára gondoskodott elég őrállóról s odaállította mindeniket a maga helyére, csak ismerje fel mindegyik a maga kötelességét, fújja a trombitát, mert a veszély nagy, s ha az őrálló mulasztása miatt vész el egy lélek „as ő vérét annak az örállónak kezéből kívánom meg" mondja az Úr. S itt vagyunk ismét az első kérdésnél : megteszi-e minden őrálló a maga kötelességét? A pap a hívek, a tanító a maga tanítványai előtt hirdeti-e úgy beszédeiben, mint egész életének példájával az evangéliumnak erősítő és megszentelő hatalmát? Tehát a papok és a tanítók az őrállók ? hangozhatik föl ismét a kérdés. Nekik első sorban is azoknak kell lenniök ; s ez állítással nem czáfolom előbbi szavaimat, mert hivatását és kötelességét igazán betöltő pap és tanító csak az lehet, a ki az evangéliumnak megváltó hatalmáról meggyőződött, s a ki feladatának érzi, hogy ezt a meggyőződését mások előtt is hirdessse. De feladatának érezheti ezt más is, s én itt most azokról a nőkről akarok szólani, a kik megismervén a megváltó Krisztusba vetett hitnek egyedül üdvözítő hatalmát, erőt és bátorságot éreznek magukban, hogy erről vallást tegyenek. A Lorántffy Zsuzsánna-egyesületről szólok, mely kicsiny kezdetből indulva ki, folyvást nevekedőben van, s kezdi felismerni nagy hivatását. Oh, bizonyára őrállónak van kiszemelve ez az egyesület, s kötelességei félreismerhetetlenek. Kiket bízott volna az Úr első sorban is az őrálló asszonyokra, ha nem a többi asszonyokat, és pedig az őrálló magyar asszonyokra a többi magyar asszonyokat? A Lorántffy Zsuzsánna-egyesület munkája eddig kicsiny körben haladt; kevesen voltak, s annak a kevésnek is mennyi küzdelme a maga gyöngeségével, a maga gyarlóságával ! De az Úr ereje nagy és mi az 0 kezét fogjuk, az 0 biztató szavát halljuk. S most, hogy az Úr kegyelméből már számban, erőben gyarapodott az egyesület, nem kötelessége-e buzdító szavát meszszebbre is hangoztatni, hogy meghallja a figyelmeztető trombita fuvását minden magyar nő, s fölébredjen a közönynek álmából, mely lelkét fogva tartja?! A közönyösség a legszörnyűbb ellensége minden előhaladásnak, minden fejlődésnek. Közönyösség a haza és az egyház ügye iránt, közönyösség a Krisztus ügye iránt — óh vallja meg minden elfogulatlan szemlélő, — nem ez az érzés vagyis inkább érzéstelenség-e az, mely a legtöbb magyar nő lelkét eltölti, és pedig, fájdalom, a magyar;protestáns nőkét is, vagy talán — szinte félek ezt a szót kimondani — azokét még leginkább! Nem ebben a közönyösségben neveltetnek-e leányaink; nem halljuk-e akárhányszor a szót, hogy hiszen a vallás az nem fontos, csak a többi tantárgyakból legyen a kis lánynak jó bizonyítványa, tudjon jól francziául beszélni, zongorázni, tánczolni; hogy mennyire ismeri a maga vallásának legfontosabb hitelveit, az mellékes kérdés, arra nem lesz szüksége a társaságban, a hol az ilyenekről nincs is szó. Bizony fájdalom, nincs is szó, s ez épen a legborzasztóbb baj, ez a legfájdalmasabb és halálos seb a mi társadalmunknak testén, hogy a gyermek, még ha megtanulja is az iskolában a kátét, s kitűnő bizonyítványt kap hitoktatójától, de azt is csak olyannak tekinti, mint a többi tantárgyat, melyet annak idejében megkell tauulni s aztán elfelejteni, és pedig sokkal hamarább és sokkal alaposabban, mint a többit, mert hiszen ez az a tudomány, a melynek legkevesebb hasznát veheti az életben, mert erről nem is igen beszélnek az emberek, különösen leányok és asszonyok épen nem, mert hiszen azokból nem lehetnek papok vagy theológiai tanárok. Azért lehet a nő vallásos is, hiszen ez csak abból áll, hogy néha elmenjünk a templomba, kezünkben az imakönyvvel, melyből a szépen megírt imádságokat oly könnyű leolvasni; s ezek tökéletesen meg is felelnek a czélnak, hisz az asszonyoktól csak nem lehet kívánni, hogy gondolataikat oly szépen tudják kifejezni, mint a hogy azt a papok az imádságos könyvekbe leírták. Hogy az ilyen vallásosság tulajdonképen semmi, s hogy létezik olyan hit, mely él, növekszik és munkálkodik az emberi lélekben, s hogy erre a hitre minden egyes léleknek szüksége van, hogy tulajdonképen ez az egyetlen igazán szükséges dolog: arról a legtöbb nőnek még fogalma sincs, hiszen nem is mondta meg neki senki, s maga körül sem látja élni, munkálkodni ezt a hitet. De hát miért nem ? Elfordult-e tőlünk Istennek kegyelme, mely fölébreszsze ezt a hitet a mi népünknek szivében is, mint a hogy felébresztette más, idegen népek szivében, a hol az él, hat munkálkodik, terjed és csodálatos eredményeket ér el? Oh nem ! A jóságos Isten mi rólunk sem feledkezett meg; kegyelmének napja mireánk is süt. De a mi társadalmunk nagy beteg, érzéketlen álomba van merülve már sok évek óta, s oly nehezen bír fölébredni, hogy meglássa a világosságot, megérezze a kegyelem napjának melegét. De mégis, mintha ébredezni kezdene; mert a nap mindig erősebben süt, az isteni kegyelem a maga egész erejében és hatalmában árad ki fölöttünk, s kezdi megmozgatni az egyeseknek lelkét. Es a ki megérezte a kegyelmet, a ki fölébredt a közönynek álmából, a ki megragadta a Krisztus mentő kezét, a ki bizonyos a maga üdvösségéről, ama 27*