Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-24 / 8. szám

tésével vagy erős akaratra való hivatkozással nem tudjuk megszüntetni s legfeljebb csak elodázni, vagy késleltetni tudjuk rövid időre a halált; de azt nem akarjuk fejünkbe venni, hogy a lélek éhségét csak lelki táplálékkal, szegénységét csak lelki adományokkal szüntethetjük meg. Csak sok hányattatás, sok kételkedés, könyhullatás, küzködés, nyomorúság árán tudunk kiemelkedni ebből a tudatlanságból; de ha kiemelkedtünk, akkor már rövid az út ahhoz a bölcseséghez, mely arra tanít, hogy lelki táplálékot csak attól nyerhetünk, a ki csupa lélek; és pedig azok által, a kiket ő ajándékozott meg, bő mértékben, az által, a kit fiúként bocsátott el, teljes mértékben nyerhetünk. A ki idáig eljutott, az már olyan igazságok birtokában van, a melyeknek meggyőződéssel való terjesztése a lelki tevékenység első lépése, és olyan tájékot pillant meg, a melynek már látása gyönyörűség, birhatása pedig a legédesebb remény, mely a halandó embernek hallhatatlanságra jogosult lelkét visszaadja, ha már veszendőben volt is. A míg e magaslatra eljut az ember, addig megtelik szive szeretettel Isten és embertársai iránt; onnan pedig, a hol a hit által a túlvilág jutalmai előtte bizonyosakká lesznek, visszafordul az ember szeretteihez, hogy elvezesse őket a Krisztushoz és általa az élet kapujához. A ki a Krisztus tanítványának vallja magát, annak vissza kell fordulnia és végeznie e nagyszerű munkát. Elismerem, hogy e munka nehezebb minden másnál, mert a munkást nem biztatja, nem hevíti a kézzel fogható siker; mert az eredmény sokszor csak akkor jelentkezik, a mikor a küzdő földi életének vége szakad. De a hívő embernél a gyors siker hiányát kárpótolja, sőt fölözi a siker bizonyossága és tartóssága. Azt hiszem, hogy az ifjúság, mely jelen van, egyetért ezekben velem. Vajha egyetértene az a protestáns ifjúság is, a mely távol van, mert akkor megértette azt is, hogy az evang. ifj. egyletek alakítása nem czél. hanem eszköz, egy korszerű, kipróbált és jónak bizonyult eszköz, és akkor nem lesz nehéz megmagyaráznom azt sem, hogy miért fontos az, hogy a tanuló ifjúság között alakíttassanak evangéliumi egyesületek? Az evang. erők, ha meg ragadják is a felnőttek lelkét, de nehezen alakítják át életöket, mert a bűnös gondolkozás útjaira, a cselekvés bűnös eszközeihez visszavissza tévelyednek. Saulból ugyan most is lehetnek Pálok, mert a gondviselés ma is úgy működik, mint régen; de a felnőttek nagy tömege a legkedvezőbb körülmények között is legfeljebb a bűnbánat kövéig jut el, de ideje már nem marad helyrehozni azt a rombolást, a mit bűneivel okozott a társadalomban. Nehéz elhagyni azokat a nézeteket, szokásokat és eszközöket, a melyekkel évtizedeken át él az ember, s ezért van. hogy a felnőttek evangelizácziója kevés sikerrel jár. Olyan a mai nemzedék, mint ama részeg hajósok a krimi háborúban, a kik a tengerpartról este indultak el, hogy a nem messze fekvő szigetre jussanak, s kik miután egész éjjeli erőfeszített evezés után sem érték el a partot, reggel vették észre, hogy hajójukat nem oldották el a száraztól s így egész éjjel egy helyben vesztegelve küzdöttek. Az a közeli sziget a boldogság hazája — kedves testvéreim ! — a sötétben mámoros fővel evező hajósok mi vagyunk; a kötél, mely e föld rögéhez köt, bűneink, gyengeségeink, melyek miatt nem tudunk elszakadni a mulandótól, az anyagitól. Egy istenfélő, bölcs embertől hallottam e históriát nyolcz évvel ezelőtt; ki úgy gondolom elvágta már a hajókötéit, — s azóta gyakran tapasztaltam beszéde igazságát. Nos hát azért kell főleg az ifjúság között terjeszteni az evangéliumot és pedig kipróbált eszközzel, egyesülés útján, mert az ifjúság legalább nagy részben és az intézetek falai között még nem részegedett meg egészen a világi gondolkozás és a bűnök italától; ott még könnyebben meghalljuk a tenger hullámai felett is hatalmas Jézus parancsszavát, a mint életünk hajóját biztos révbe hajtja; és ott a szeretetnek kötelével, mely erősebb a halálnál is, már oda lehet kötözni az ifjú lelkét az örökélet javaihoz, hogy attól többé semmi zivatar el ne szakíthassa. Föltéve, hogy iskoláink vallástanítása ezután buzgó emberek kezébe lesz letéve; föltéve, hogy a biblia lesz a forrás, a melyből a jövendő ifjúság vallási és erkölcsi ismereteit, bölcseségét és igazságát meríteni fogja, még akkor is kérdem: vájjon elég-e az a heti 2 óra erre a nagy munkára, mindaddig, míg a növendékek életnézletöknek sarkalatos tételeit a Krisztusban nem hivő, vagy őt csupán csak embernek, gyarló véges embernek tartó tanároktól veszik ; mindaddig míg az ifjúság nagy része a szülői házban szerettei körében látja a hitetlenséget, mint ÁbrákamJ az ő atyja házában, hallja az istenkáromlást, avagy kigunyolását azoknaknak a szent eszméknek, a melyek már-már szállást vettek szivében? Oh én nagyon szeretném, ha ott volnánk már, hogy az iskolában ne kellene vallást tanítani, mert a szülői házban naponta venné ezt a tanítást a gyermek és az ifjú, szóban, példában, mert az egyház figyelme társadalmi úton kiterjedne az ifjak gondozására is. De mindaddig, míg azt látom, hogy az ifjúság, melyet a nemzet virágjának, a haza reményének szoktak nevezni, a mint kilép az életbe s elveszti az ifjú évek szépségét és űdeségét, e kedves álczát: komoly munka helyett vad és föltétlen pusztító bűnök sarába veti magát s a társadalomnak nem munkása, de átka lesz ; a míg azt látom, hogy még azok az ifjak is, kik szülői otthont élveznek, szerető apák és édes anyák, testvérek szeretete és gyöngédsége és őrködése mellett növekedve élnek, a mint elhagyják az otthont, bűnös társaságba elegyedve nem is egyenként, de tömegesen szakíttatnak le az élet fájáról s koszorúba kötve hervatagon dobatnak a pusztulás örvényeibe: addig nem szünök meg hangosan követelni azt, hogy a vallástanítás mellett evangéliumi ifjúsági egyletek alakítandók úgy a közép-, mint a főiskolákban. Azt az igazságot, azokat az eszméket, melyeket 15*