Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1901 (44. évfolyam, 1-52. szám)

1901-02-17 / 7. szám

a VIII. ker. barakba, s megindulva fogja látni, hogy ezek az asszonyok s emberek, azokhoz, kik velők megismertették az evangéliumot, kik őket megtanították Istent — a kit aclclig csak káromlásaikban említettek — dicsérni, mint ragaszkodnak, szavukra mint hallgatnak ; mint lesznek a rendetlenek rendesebbek, — a türelmetlenek, türelmesek, a dologtalanok — munkásak, a házsártosok szívesek. Ennek a hatásnak köszönhetjük azon nagy előzékenységet is, a melylyel a hatóságok részéről — a melyek munkáinkat ismerik — találkozunk. A lefolyt évben ismét nagy segítségét éreztük az Úrnak, a midőn régi vágyunkat s tervünket megvalósulni engedte a cseléd-nevelő intézet megnyitásával; — kicsiben indult meg, de ne kicsinyeljük ; első e nembeli kísérlet hazánkban, és ebből nagy dolog nőheti ki magát, sok áldás áradhat belőle s fog is áradni, ha híven kitartunk a munkában. — Áldás azokra, a kik szolgálni vannak elhiva, áldás a szolgálatadókra. — Kérjük is azért mindazok szives és sürgős támogatását, a kik tudják, hogy mi az jó cseléddel bírni, hogy a most három leánykával megnyitott intézetbe minél többet vehessünk fel és képezhessünk ki ügyes, megbízható, vallásos cselédekké, sőt hogy intézetünkkel kapcsolatban állíthassunk fel mielőbb »cseléd otthontíc, helynélküli cselédleányok számára. Egyesületünk több irányban úttörő volt hazánkban; azért haladásában nem hiányoztak a nehézségek ; kivívta sok barát rokonszenvét, — kihívta ellenségeink figyelmét; de a nehézségek közt megerősítette az Úr, a kinek szolgálni akart; munkakörünk terjed. Vajha az Űr kevesen híveknek talált légyen, hogy egyesületünkre sokat bízzon ez után ! Szilassy Aladárné. A Megváltó isteni ereje. (A Lorántffy Zsuzsánna-egyesiilet közgyűlése alkalmával tartott szeretetvendégségen elmondott beszéd.) Szeretett testvéreim! Szokatlanul fontos alkalom gyűjtött ma bennünket össze : egy esztendei munkálkodásáról adott számot egyesületünk, s a jelentések, melyek a lefolyt évnek történetét vázolták, mind arról tettek tanúbizonyságot, hogy az Úrnak kegyelme velünk volt, nem hagyott el bennünket. Hogyne telnék meg szivünk forró hálának érzetével, s hogyne szólna a szívnek teljességéből a száj, most ez órában is, midőn a komoly leszámolás után avval a gondolattal maradtunk együtt, hogy örvendezzünk és vigadjunk*. Én úgy érzem, szeretett testvéreim, hogy a keresztyén, mint a hogy a Krisztus által munkálkodik, az Ő nevében küzd és fárad, Vele szenved és gyötrődik, úgy örvendezni és vigadni is csak a Krisztussal és a Krisztusban tud. Töltse el hát mindnyájunk szivét örvendezés, béke, szeretet, boldogság; de legyen az tiszta öröm, tiszta szeretet, tiszta boldogság, megszentelve az Ő jelenléte által, a ki helyet kér most is közöttünk, mint a hogy leült egykor vigadni a kánai menyegzői csoportba, mint a hogy leült együtt enni a publikánusokkal; éreztetve amott csodatevő erejét, emitt végtelen irgalmasságát, mely azért jött, hogy hívja a bűnösöket a megtérésre. A gyarló emberi léleknek szüksége volt jelekre, külső, szemmel látható csodatételekre, mint a víznek borrá változtatása, hogy higyjen annak az istenségében, a ki magát megalázva leült az emberek közé, hogy részt vegyen egyszerű földi örömeikben, vigaclozásukban. S midőn ez első csodatételét véghez vitte és megmutatá az ő dicsőségét, hívének ő benne az ő tanítványai, — így mondja ama tanítványok egyike, a ki ezt az eseményt leírta. S midőn ezt a történetet hallja a mai kornak talán művelt, tuclós, felvilágosodott, de hitetlen gyermeke, fejét csóválja, mosolyog s egyszerűen mesének, ama tanítvány képzelődésében megfogant, vagy talán mások által kigondolt, szép, de valótlan, s csak korlátolt, együgyű lelkek által elhihető történetnek nevezi. És nem ragadja meg lelkét ama másik történet sem, melyben már nem testi érzékeink által fölfogható csodatételben nyilatkozik meg a Megváltó isteni lénye, hanem sokkal nagyobb, sokkal fenségesebb móclon, olyan megnyilatkozásban, a mit csak lelkünk legbensőbb érzésével foghatunk meg, s a mi arra késztet bennünket, hogy leborulva így kiáltsunk fel: »Hála neked, én Megváltóm, a ki eljöttél, hogy engemet is hívj a megtérésre«. Óh csodálatos vaksága az emberi léleknek, mely nem akarja látni, nem akarja hinni a Jézus isteni erejét! Óh vétkes megkeményedése az emberi szívnek, mely nem akarja befogadni az Ő nagy irgalmát ! Tagadni, mesének tartani mindazt, a mi a Jézus életében a mi földi szemeink és füleink számára természetfölöttinek tetszik, és semmibe venni, meg nem érteni a Jézusban mindazt, a mi lelkünket annak elismerésére készteti, hogy a Jézus nem e világból való : ez a két fegyver az, melylyel a hitetlenek a Jézus istenségében való hitet legyőzni, lerombolni akarják. És nem érzik, vagy nem akarják érezni, hogy mikor megtagadják a Megváltót, akkor eltaszítják maguktól azt az egyetlen mentő kezet, a mely fentarthatja őket ama zajgó, háborgó tengeren, melyet életnek