Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-19 / 33. szám

igehirdetés és lelki gondozás mellett remélhető. És ezt látva és tudva, mi mégis az ellenkező utat akarnánk követni? Hát a helyett, hogy megadnánk az igazi gyülekezeti élet feltételeit, — inkább elvonjuk azokat? Nem, ezt az egyházpolitikát nem szabad követnünk, mert az önállóságuktól megfosztott gyülekezetek hitélete okvetlen elsorvadna, s magok a gyülekezetek is elzüllenének. A mikor még egy gyülekezetben sem hirdetjük az igét s gyakoroljuk a lelki gondozástól úgy, a mint kellene, vájjon hihetjük-e, hogy majd két-három gyülekezetben megfelelőleg fog hirdettetni az ige és gyakoroltatni a lelki gondozás? — főként, ha tekintetbe veszszük azt is, hogy a társítás által a papságnak csak a dolga szaporodik, de a jövedelme nem. Mert kérem, ezt az utóbbit is vegyük komoly figyelembe; mert, hiszen, a lelki gondozás sürgetése mellett másfelől felhangzik ám a papok részéről a nehéz megélhetés és ennek a lelkipásztori buzgóságra bénító hatása miatti panasz is. A társításnak csak úgy van értelme, ha az a gyülekezeti terheken könnyít és pedig főként a papi fizetéshez adott járulékok leszállításával. Már most, ha két, három gyülekezet társíttatik s azok papi fizetési járulékai felére vagy egyharmad részére leszállíttatik (— már pedig ennek igy kellene történnie, ha két vagy három gyülekezet tart egy papot —), akkor a társegyházak papja kapott két-három gyülekezetet, de fizetésében javítást épen semmit, vagy csak igen keveset. Ugyanazon, vagy csak némileg javított jövedelemmel két-három felé hirdetni az igét, esketni, keresztelni, temetni, lelkigondozást gyakorolni, adminisztrálni, — meg fogják-e ezt tenni a papok, úgy, hogy sem a gyülekezetek, sem az egyetemes egyház nem fognak kárt vallani az ő lelkökben? Bár megtennék; de nem hiszem, hogy meg tudnák tenni, mert meggyőződésem szerint, akármilyen kicsiny legyen is egy gyülekezet, mégis egy egész embert kiván, s ahoz, hogy két-három gyülekezetet megfelelően gondozzon, egy embernek sem kellő lelki, sem testi ereje, sem fizikai ideje nincs, bármily nagy legyen is benne különben a buzgóság. S igy lehetetlen levén a megfelelő gondozás, — a társított gyülekezetek sorsa nem volna más, mint lassú elsorvadás, feltéve, hogy az önállóságtól való megfosztás visszahatása azonnal szét nem robbantaná őket. Elsorvadnánk lélekben; elhalványulna bennök hittudat, egyházszeretet, áldozatkészség, — minden, minden, a mi csak a gyülekezeti életet keresztyén gyülekezeti életté teszi, s csak tengődnének, vegetálnának, mig végre teljesen lesorvadnának az egyház testéről. Akarjuk-e ezt ? Bizonyára senki sem, a ki a társítást ajánlja; — s mivel annak ily veszedelmei vannak: más orvosszer után kell kereskednünk. Ez a más orvosszer pedig nem lehet más, mint a kis gyülekezetek olyan segélyezése, a mely mellett, bár önállóságuk megmaradna, — terheik tetemesen leszállíttatnának. De honnan, miből ? Részint a saját erőnkből, részint az állam segítségével. Épen lapunk mult heti számában hangoztatta Keresztesi Samu, hogy nem vagyunk mi igazán oly szegények, mint magunkról állítjuk; volna erőnk is a segítésre, de az a baj, hogy azt nem tudjuk elég okosan felhasználni, csak elforgácsoljuk, mintha nem építeni, hanem rombolni akarnánk vele. Kétségtelen tény, hogy nagy közalapunknak, a Baldácsy-alapítványnak s az államsegélynek az a felhasználási módja, a mit követtünk, csak elforgácsolta erőnket, de maradandót édes keveset alkotott. Meg kell tehát a felhasználás módját változtatni; átmenni a tőkesegélyezés módjára, annyival is inkább, mert a kongruakiegészítéssel ismét tekintélyes összeg szabadult fel és fordítható az egyházak lábraállítására. Az a 40—50 frtos egyszer s mindenkori segítség semmi segítség sem; az csak arra való, hogy erőnket elpocsékoljuk. Ha pedig központi alapjaink jövedelmét okosan használnánk fel, az évenként rendelkezésünkre álló, circa 250,000 koronával minden esztendőben lábra állíthatnánk egy csomó kis egyházat. Az okos tőkesegélyezés módját követve is, 10—15 év alatt megerősíthetnénk kicsiny gyülekezeteinket, meglevő alapjaink mellett is; de gondoskodnunk kellene arról is, hogy ez a felsegélés még rövidebb idő alatt, lehetőleg azonnal megtörténjék és állandó maradjon. Ehhez legelső sorban is az állam segélye kellene, azután pedig egy központi egyházfentartási alap teremtése. Az állam segítsegének kérése követelőleg hangzik fel már mindenfelől; evangélikus testvéreink már hivatalosan is formába öntötték azt, a mi konventünk azonban, még idei ülésén is kereste még az optativusnak is legenyhébb formáját e tekintetben. Ilyen zörgetésre ne higyjük, hogy megnyittatik. Zörgessünk tehát erősebben, komolyabban, mert valóban égető a szükség, s most egyelőre csakugyan nincs más, a mihez folyamodhatnánk, mint az állam megfelelő segítsége. Kérnünk, sürgetnünk kell ezt erélyesen, s meg kell nyernünk ; mert periculum in mora. Csak azután vigyázzunk, hogy az újabb segítéssel ismét meg ne kötözzenek bennünket, mint az iskolai államsegélyekkel és a kongruával! De épen azért, mert minden állami segítség lekötöttséget is von maga után, arra kellene törekednünk, hogy magunk segíthessük fel magunkat. Ennek az önfelsegítésnek az a leghatalmasabb módja, a mit külföldi, különösen skót szabadegyházi testvéreink követnek: az egyházfentartási alap megteremtése. Erről most nem szólok részletesebben, — lehet, hogy nemsokára azt is megteszem; — most csak rá akartam erre is mutatni, mint megtartatásunk eszközére. Végzem azzal, a mivel kezdettem. A társításnak sem ajánlott, sem imperativ keresztülvitelét nem helyeslem, sőt veszedelmesnek tartom. Tartsuk fenn önáló gyülekezeteinket, sőt szaporítsuk számukat, a hogy csak lehet. Meg is tarthatjuk, szaporíthatjuk is őket, csak használjuk fel erőinket okosan és kérjünk, zörgessünk az állam ajtaján, a mig nem megnyittatik. Hamar István.