Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-30 / 52. szám

hanem meg kell fontolnunk azok alkalmazásának gyakorlati következményeit is. Épen igy ítélek amaz elve felől is, a melylyel a lelkész-tanító részére követelt korlátlan szabadságot indokolja szerző. Legelső sorban is azzal a szabadsággal kell tisztába jönnünk, a melylyel a lelkész az igehirdetés és biblia magyarazása körül rendelkezik, mert ettől függ a lelkésztanító szabadsága, s ezzel együtt az egész kérdés megoldása is. A lelkész fel van hatalmazva Isten igéje hirdetésére és magyarázására. De hogyan ? Péntek Ferenc azt vallja: »hite és meggyőződése« szerint. Ebben az elvben teljes és korlátlan szabadság foglaltatik; de vájjon az igehirdető rendelkezik-e ezzel? Meggyőződésem szerint nem; én legalább nem érzem magamat annak birtokában. Igehirdetésemben magamat mindenkor bizonyos korlátok közt mozgónak ismerem, s azt hiszem igy ismeri magát mindenki, a ki nem csupán saját lelki gyönyörűségére, vagy tudományos szempontból foglalkozik a bibliával, hanem annak a magasztos hivatásnak tiszta tudatával is, hogy Istennek igéjével a híveket, a gyülekezeteket kell lelkileg építenie és az üdvösség forrásához elvezérelnie. Azok a korlátok azonban, a melyek közt mozgónak érzem magamat, nem a minden megszorítás nélküli »egvéni hit* és »egyéni meggyőződést, a melyeket Péntek Ferenc ilyenekként látszik felállítani. Minden megszorítás nélküli egyéni hitem és meggyőződésem kétségtelen, hogy korlátol igehirdetésemben, mert soha és sehol nem hirdetek egyebet, mint a mi egyéni hitem és meggyőződésem tartalmává vált; azonban ez csak engem magamat korlátoz, de nem magát az igehirdetést, mert hiszen, ha hozzám férne, hirdethetnék olyat is, a mi nem a biblia tanítása s a mit az egyház nem hisz és igazságként el nem fogadott. A minden megszorítás nélküli egyéni hit és meggyőződés tehát nem más szerintem, mint szépen kifejezett szabadosság; ez pedig az igehirdetés korlátja nem lehet. Mi lehet az, s mi kell, hogy az legyen? Az a szent eskü, a melyet letettünk az cgyliáz kezébe akkor, a mikor megadta a felhatalmazást arra, hogy kebelében az igének hirdetői lehessünk. Abban a szent esküben két korlát állíttatott elénk, illetve két mérővessző adatott a kezünkbe. Az egyiket adta maga a biblia, a melynek tanításait hirdetni akarjuk; a másikat pedig az az egyház, a melynek szolgálatára magunkat felajánlottuk. A biblia ezt mondá: Istennek azt az igéjét hirdetheted és hirdesd, a mit bennem megírva találsz; az egyház pedig ezt mondá: úgy hirdesd, hogy tekintettel légy az én hivatásomra. Mindkét követelést elfogadtuk, magunkra nézve kötelezőknek elismertük, betöltésére megesküdtünk A mig tehát eskünkhöz hivek maradunk, mind a bibliának, mind az egyháznak a követelése olyan korlátokat képeznek igehirdetésünkben és az irás magyarázásában, a melyeken magunkat túl nem tehetjük. Ezek az igehirdető szabadságnak igazi korlátai és nem az egyéni hit és egyéni meggyőződés. Ez utóbbiak csak azon esetben lehetnek egy jelentésűek és egyenlő érvényűek amazokkal, ha a szentírás és az egyház hitvallása által fedeztetnek. Ne gondolja senki, hogy emez állításaimmal azt követelném, a mit a régi orthodoxia;

hogy tudniilik a lelkész mindazt Isten igéjének tartsa és vallja, a mi a biblia két fekete táblája között van; vagy hogy elfojtani akarnám a szentirással foglalkozó elfogulatlan, tudományos kritikát. Tudom s hiszem és vallom, hogy a bibliában emberi elemek is vannak; elismerem s hirdetem is, hogy könyvei keletkezésére s az őskor feltüntetésére nézve a tudományos kritika sok tekintetben tarthatatlannak mutatta ki a régi, hagyományos felfogást. Megengedem, sőt feltétlenül szükségesnek tartom, hogy a lelkész e kritikai vizsgálódások eredményeit ismerje s azokat illetőleg határozott egyéni hittel és meggyőződéssel rendelkezzék. De vallom azt is, hogy Istennek Igéje, váltságot munkáló kijelentése ebben az emberi elemeket is magában foglaló és a kutató ész által sokszorosan és sokképen meghánytvetett bibliában foglaltatik, s hogy ez emberi elemek és emberi vizsgálódások abban azt, a mi valóban >Istennek Igéje* semmi tekintetben sem érintik és alterálják. Távol van tőlem az is, hogy az Istennek igéjét az egyházi hitvallás szűk keretébe szorítsam be, vagy hogy épen az utóbbi által kívánjam helyettesíteni az elsőt; nem kivánja ezt maga egyházunk sem, a mikor csak annyit követel meg, hogy az írást az ő felfogására tekintettel magyarázzuk, — de mindemellett is, abból a meggyőződésből kifolyólag, a melyet papi eskünkben magunkévá is tettünk, hogy a bibliában foglaltatik Istennek hit- és erkölcs szabályozó Igéje, s hogy a mi egyházunk felfogása és hitvallása fejezi ki annak helyes értelmét a legmegközelítöbben : lehetetlennek tartom, hogy igehirdetésünkben és irásmagyarázásunkban a szentírás és az egyház tekintélye helyébe a saját magunk, minden korlátozás nélküli egyéni hitét és meggyőződését tehessük. Mi református lelkészek a református egyház szolgálatára ajánlottuk fel magunkat és pedig bizonyára legjobb hitünk és meggyőződésünk szerint; ennélfogva, a mig azt szolgáljuk s annak mandátumával hirdetjük az igét gyülekezeteiben, egyéni hitem szerint kell, hogy korlátozva tudjuk és érezzük magunkat, a szentírás igaz tanításán kivül egyházunk konfesszionális felfogása által is. Teljes, korlátlan egyéni szabadsággal tehát igehirdetésünkben nem rendelkezünk, s ilyen mértékű szabadságot egy egyház sem adhat papjainak, ha csak konfeszszionális felfogásából tabula rasat nem akar csinálni, a melyre kiki azt irja fel, a mi előtte igaznak és jónak látszik. Hogy hivei lelkében mi a tartalma az egyéni hitnek és meggyőződésnek, azt a dolog természetéből kifolyólag ellen nem őrizheti ugyan az egyház, legfeljebb arra törekedhetik s arra is kell törekednie, hogy az a tartalom a maga konfesszionális felfogásának megfelelő legyen; de ép oly kevéssé teheti, hogy lelkészeinek, a kik az ö hivatalos képviselői a gyülekezetekben, sem a biblia, sem önmaga által nem korlátozott teljes szabadságot engedjen az igehirdetésben. Lelkészeitől legalább megkövetelheti,