Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-12-30 / 52. szám

A XIX. század sirjánál. Egy esztendő s vele egy betelt évszázad merül a holnapi nappal az idő végetlen tengerébe. Csak búcsúszóra vár s azután elmegyen, hogy vissza ne térjen soha. Az idő végtelenségében, Isten örökkévalóvalóságában csak egy pillanatnyi sem a lehanyatló év s a vele záródó évszázad, óh, de mily hosszú, szinte beláthatatlan a mi gyarló emberi szemünknek ! Mennyi elmúlás és életkelós, — mennyi átalakulás ós megváltozás, — mennyi fájdalom ós öröm, — mennyi fájó köny és boldog mosoly, — mennyi csalódás és teljesült remény csak egy esztendő szűk korlátai között is! Ki tudná mind előszámlálni közülünk?! S ha egy egész évszázadra gondolunk, vagy épen vakmerően a Megváltó születése óta lefolyt busz évszázadot forgatjuk véges elménkben: az idő végtelenségével, sebes rohanásával, alkotásával és rombolásával, áldásaival és megpróbálásaival szemben mily törpéknek, mily tehetetleneknek érezzük magunkat! Törpeségünknek, tehetetlenségünknek önkéntelen érzete osztatja velünk részekre az időt, hogy mintegy önmagunkhoz vonjuk le megfoghatatlanságából ós mintegy araszszal mérhessük azt, a mi végtelen. De jól van ez igy. A végtelen nem engedi ugyan megköttetni, vagy megállíttatni magát ; de az időnek általunk kijelölt nyugvó pontjai, mint határkövek, tanulságos jelelői, mind egyéni életünk, mind az emberiség általános fejlődésének. Minden egyes ilyen határkő, különösen pedig egy letűnő évszázadé, komolyan int felénk: állj meg véges ember ! tekints vissza folyásomra ; vedd számba, mit alkotál és rombolál ; mennyivel haladtál elő a tökéletesedésnek amaz útján, a melyet Alkotód szabott eléd ? Tanulj a múltból, s okulj a reád következő jövendő számára! Megállásra, magunkkal számotvetésre hív a holnapi nappal lezáródó XIX. század határköve is. Alkotánk-e benne maradandót? Haladtunk-e, tökólesedtünk-e egymásután lepergett esztendei alatt ? Közelebb jött-e benne hozzánk Istennek amaz országa, a mely ott élt az Úr teremtő gondolatában, mielőtt még e világ fundamentumai felvettettek volna, — a melynek előkészítése oly fenségesen bontakozik ki szemeink előtt Isten beszédének könyvében, s a melynek megvalósítására husz évszázaddal ezelőtt testet öltött az Ige, hogy lakozzék mi közöttünk? Alkotni alkotánk ; többet, bámulatosabbat, mint a megelőző tizennyolc évszázad összevéve. A kutató és vizsgálódó ész behatolt a természet legelrejtettebb titkaiba; megkötötte, szolgálatába hajtotta annak mérhetetlen erőit ; tudomány, művészet, ipar, kereskedelem szédítő magasságra fejlődött alatta; tér ós idő elvesztették reánk nézve korlátozó hatalmukat, — s ha csak a külső haladást és alkotást mérlegeljük, szinte a mindenség korlátlan uraságának büszke tudata tölti el kebelünket. De hát a belső?! Iíát a boldogság, a megelégedés, a béke, a szeretet, a léleknek üdve, az Istennek országa a miénk lett-e a mindenség korlátlan uraságával?! Tekintsünk csak le a mélybe, mint forrong és háborog, mint a kitörni készülő vulkán. Nemzet nemzet ellen, osztály osztály ellen, egyház egyház ellen tör ádáz dühvel. Rémesen hangzik fel önmagunk által emelt magas trónusunkig a küzdők átka, a haldoklók hörgése, a letaposott erény és igazság panaszos nyögése, a gonoszság és bűn vad kacaja, s milliók és milliók keresik révedező szemmel az elérhetetlen boldogságot, ülvén a siralomnak sötét völgyében. Óh magunkat a mindenség urának képzelt emberek, lássuk meg ós értsük meg, hogy elménknek minden bámulatos alkotása, munkában égő kezeinknek minden szerzeménye mellett boldogtalanok vagyunk, s hogy Istennek amaz országát, mely nekünk készíttetett, nemhogy közelebb hoztuk volna, sőt távolabb vetettük magunktól. Nem Istennek keze vert meg, hanem saját magunk ! Elbizakodva eszünknek hatalmában, karjainknak erejében, valóban a mindenség korlátlan urainak képzeltük magunkat s kire kesztettük önmagunkból, munkáinkból s a világból a mindenség igazi Urát. E bűnünk hozta reánk boldogtalanságunknak mérhetetlen tengerét; ez szülte rettenetes nyomorúságainkat, a melyeknek orvosságát hasztalan keressük kincseinkben, hatalmunkban, fegyvereinkben. Álljunk meg azért clicsőitett XlX-ik száza dunk határkövénél. Valljuk be, hogy minden külső haladásunk és alkotásunk elenyésző sem miség önmagunk szerzette boldogtalanságunk és nyomorúságunk mellett. Boruljunk le bűnbánólag Az előtt, a kit megtagadtunk, a kinek helyére feltoltuk mngunkat, de a ki nélkül semmit sem cselekedhetünk. Térjünk vissza Istenünkhöz és vele s általa kezdjünk új életet a reánk következendő időben. Keressük először Istennek országát ós annak igazságát, ós akkor mindazok megadatnak nékünk, a melyek után eddig hasztalan törekedtünk: lelkünk boldogsága, megelégedése, vérző sebeink égi orvoslása, a Krisztusnak ama békessége, a mit a világ soha meg nem adhat, s a melyhez a világnak minden kincse ós hatalma hozzá sem mérhető. Vissza, vissza az Istenhez és az ő szent