Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-04 / 5. szám

múltban nem tette meg prot. egyházunk a lelki gondozás és a felekezeti öntudat fentartása és fejlesztése tekintetében azt, a mit meg kellett volna tennie; másfelől pedig elégtételül szolgálhatnak e becses lapnak is, mert ime az egyházi közgondolkozás, korábbi hideg és néha visszautasító magatartása után eljutott annak belátására, hogy azok sem nem pietista, sem nem külföldi és magyar embernek nem való eszközök, hanem az egyházépítés hasznos és használatba veendő eszközei. Az ajánlott védeszközök majdnem általában arra a térre vonatkoznak, a melyet e lap a belmisszó általános nevével szokott megnevezni ; bár itt-ott látjuk ajánlani a külső eszközöket is. Ez utóbbiak közé sorozom legfőképen a Barna Gyula által sürgetett (Sárospataki Lapok 2. sz.) egyházi adóreformot, a mélynek mielőbbi általános és megnyugtató keresztülvitelével valóban sietniők kellene egyházunk vezetőinek, mert azzal egy igen éles szálkát vennének ki egyházunk fájó testéből. Ilyen külső s már épen legfőbb ellenfelünk, az ultramontán római katholicizmus ellen irányuló eszköz a Justus által (Sárospataki Lapok 1. [sz.) ajánlott társadalmi és hivatalos állami téren való védekezés. A római kath. egyház még ma is úgy tünteti fel magát, mint hivatalos államegyház és a nemzet életének nagy eseményei emlékezetére rendelt hivatalos ünnepélyeket sikerül is teljesen magának foglalni le. Még protestáns államferfiaink is úsznak az áramlattal és sokunk nagy fájdalmára és valljuk meg az igazat: méltó botránkozására rendesen ott ülnek a hivatalos róm. katholikus ünnepi vagy engesztelő szent miséken, mintha csakugyan hivatalos államvallása volna e magyar hazának a róm. katholicizmus. Igaza van Justusnak, hogy a hivatalos ünneplések körül szenvedett, csaknem arculcsapásnak minősíthető hivatalos mellőztetések ellen fel kellene emelnie a magyar prot. egyháznak tiltakozó szavát s nem kellene tovább tűrnünk, hogy «a vallás cége alatt nemzeti jogainkból kisajátíttassunk«. A fődolog azonban a cikkezők szerint, hogy bensöleg erősítsük meg önmagunkat; s ennek eszközeit is látjuk elég számban felcsillámlani. Még inkább csak elvben; de reméljük, hogy lassanként majd a gyakorlatban is. Erős Lajos elmondja, hogy újesztendő első napján szándékosan hátul a nép között foglalt helyet a debreceni nagytemplomban, hogy megfigyelje, mily hatást tesznek a kihirdetendő kedvezőtlen népmozgalmi adatok az egyszerű emberekre; és hallotta a tömött sorokon a megütközés lassú moraját végigzúgni, a mikor hangzott, hogy áttértek a ref. egyházba 22-en és kiléptek abból 36-an. Ebben a felhangzott morajban a kálvinista néplélek megnyilatkozását látja s ettől várja a most hiányzó református közszellem újra felelevenülését. — Igen, csak aztán valóban úgy is cselekedjünk, a mint Erős Lajos ajánlja: »a népet ne hagyjuk magára; álljunk mellé; tanítsuk, irányítsuk, hevítsük, lelkesítsük, szítogassuk benne a tüzet«. S hallgassuk meg azt is, mit továbbat mond: » . . . az akciónak az ideje . .. immár nagyon is elérkezett. De ha csak e lap hasábjain cikkezünk, az kevéssel ér többet a körösi szentelt viznél. A nép e lapot nem olvassa s a vallása ellen megindított lélekkufárkodásról eddigelé jóformán csak akkor hallott valamit, mikor a lelkész újévben a szószékről a mult évi népmozgalmi adatokat felovasta. *) Ugyanazért be kell vonni a harcba*. Igen, igen, ezt kell tennünk s ezt kellett volna tennünk már régen. Sem a lapok hasábjain való cikkezés, sem a zöld asztalnál való tanácskozás nem segíthet az egyházon, hanem a munka, az ott meghányt-vetett és alkalmasnak talált eszközök gyakorlati alkalmazása. Az akciót ki kell vinni az egyházi társadalomba, a nép közé, ha helyzetünkön változtatni akarunk. De az átalakító munkát legelső sorban magunkon lelkészeken kell kezdenünk. Az ige kétélű fegyvere kezünkben van, de meg kell vizsgálnunk, a mint Bartha Miklós mondja (Debr. Pr. L. 3. sz.), »hogy jól forgattuk-e a kétélű fegyvert ?« s gondolkoznunk a Dunántúli Prot. Lap (2. sz.) cikkezőjének eme szavai felett: »Mi félreértettük ezt az eredetileg helyes figyelmeztetést : ne prédikáljunk dogmát. Azt hittük és hiszszük még ma is sokan, hogy a prédikátornak semmire sem kell szorgosabban ügyelni, mint hogy hittételeink fejtegetésébe valamiképen bele ne elegyedjék. így aztán eljutottunk oda, hogy hitsorsosaink nem tudnak számot adni arról, hogy miért protestánsok ők és miért nem római katholikusok, hogy egészen biztosan állhatnának és önérzetesen verhetnék mellüket. Vonjuk el a tanulságot! Ne csak erkölcsi vagy pedig a közgazdaságot, közegészséget, tárgyazó beszédeket mondjunk a szószéken, hanem a mely hittételeinket is világosítja, megerősíti és így hitünket pozitive építi«- Igen, »az Isten beszédét kell hirdetnünk (Dtuli Prot. L. 1. sz.) . . . alkalmas is alkalmatlan időben, éjjel és nappal, ha szinte könvhullatások között és. Kényelem szeretetből, vagy hamis békesség okáért nem szabad vonogatnunk magunkat attól, hogy az Istennek minden akaratját hirdessük. Nem szabad az Isten igéjének élét eltompítanunk vagy annak tüzét hamu alá takarnunk. Csak hadd érezzék keménységét és hajlíthatatlanságát az erkölcsileg puhák; csak hadd égesse a bűnös öntudatot, hisz ez által eszközli az erkölcsi megújhodást*. Benn az egyházban és künn az életben legnagyobb bajunk a tiszta protestáns öntudat, hithűség és egyházszeretet hiánya. E miatt oly nagy a hódítása közöttünk a pápistaságnak, főként a vegyesházasságok útján, — a szektáknak, — a felekezetnélküliségnek. Ennek ellensúlyozására ajánlják ugyan lapjaink a megtorlást is az egyházi fegyelem gyakorlása által (Dtuli. Prot. Lap 1. és 3. sz., Evang. Egyh. és Iskola 3. sz.); de mégis — és pedig igen helyesen — a preventív védekezés ajánlása a túlnyomó. Hangoztatják a cikkezők a népiskolai tanításnak vallásos alapokra való fektetését (Dtuli Pr. L. 1. és 2. sz., Debr. Pr. L. 3. sz.); a konfirmáció komoly ünne•) Ezzel ugyan ellenkezik a Debr. Prot. Lap legutóbbi számában a debreceni lelkészek által kiadott nyilatkozat eme kijelentése: >Mi résen voltunk, vagyunk és leszünk!* Kinek van igaza? Figyelő.