Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-11-25 / 47. szám

Ünnepi beszéd. (A budai reformációi emlékünnepen, 1900. okt. 31-én elmondva.) szerkesztéseidben (Keresztyén Család, Árvaházi Naptár, Pallas Nagy Lexikona theol. cikkei) nemcsak a tudós szabatos ismereteit közlöd olvasóiddal, hanem népszerűsítő műveidben (Ur Siona, Koszorú-füzetek, Diósi Márton cikkek) arra is jó példát adtál, hogy lehet a neki való szóval a nagy közönség, az ifjúság és a nép lelkéhez férni. Én is ünnepellek téged, páratlan Kollégám ! A kivel 23 év óta együtt munkálkodom a papképzés és az irodalmi eszméltetés szép munkamezején, s a kivel minden kartársunknak mindenha szép és békességes vala az együttlakozásunk. A ki soha senkiönket tudva meg nem bántottad és a ki, ha valamelyőnktől netán bántódást vettél, azt nemes lélekkel mindig felejteni és megbocsátani tudtad. Nagy dolog ez a mai szeretetlen, irigy s versengő világban, s nagy dolog az kivált a tanárok civódásra hajló coetusában. Te vagy, te vagy, jó Nesztor, köztünk, kartársak közt a béke apostola és a szeretet köteléke. Én is ünnepellek téged, ünneplem benned az embert. A jóságos, a kedélyes, a szellemes embert. Istennek nagy lelki erővel megáldott emberét. A kinek bőven kijutott az élet gondjaiból és terheiből, s a ki mégis vidám, erős és fáradhatatlan tudsz lenni. A ki örök ifjú kedélyeddel, szikrázó szellemeddel, kifogyhatatlan tréfáiddal kifogsz az öregségen és nem engeded, hogy mi ifjabbak körülötted megvénüljünk. A ki korban Nesztorunk vagy, de lélekben, kedélyességben legifjabb, legüdébb, legfrissebb. Tartsa meg a jó Isten még sokáig nálad ezt a nagy áldását! Érdemes közmunkást, derék tanítómestert, jeles irót ós páratlan embert tűntetett ki te benned a királyi kegy, s ez szép megtiszteltetés a világ szerint. De a lelkes, a hálás, az igaz szeretetnek clZ cXZ erkölcsi koszorúja, a melyet társaid, tanítványaid és tisztelőid serege font őszülő homlokod körül: bizonyára szintén királyi kitüntetés, amaz erkölcsi világból való tisztelet, a melyet egyedül csak a szerető szivek rokonérzése és hálája osztogat. Te megérted, s megérdemelted ezt a kitüntetést is, a melyre nagyon sokan vágynak, de nagyon kevesen jutnak el a halandók közül. Élvezd sokáig tieidnek ezt a kitűntető szeretetét, a mely az életnek örök kútfejéből fakad, az isteni kegyelemnek ama kiapadhatatlan forrásából, a mely téged eddig megtartott, s a mely hogy minél tovább éltessen még, igaz szivből kivánja hálás tanítványod, szerető kartársad Szőts Farkas. Mit jelent e nap? Századok fenséges képei vonulnak el lelkem előtt: az emlékek egész forgataga zúg át valómon. Egy egyszerű szerzetes magános cellája mélyén egy régi bibliára akad . . . Olvasni kezdi. De már lelkét mélyen meghatott hangulat verte föl: szeretett barátját váratlanul villámcsapás sújtá le oldalán. Az Úr a maga félelmetes vesszőjével, — melyet leborulva kell, mint szeretetének jelét megcsókolnunk, — megérinté az ő mélységes érzelmekben mérhetetlenül gazdag szivét: megnyilatkozott benne, mint Pálnak a damaskusi úton. És e hangulattal olvas, olvas . . . Csudálatos világ tárul fel előtte. Hasonló bűbáj fogta el, mint a mit a renaissance szép mondája mesél Júliának, Claudius leányának elbűvölő hatásáról, kit egy sarkophágban feküdve ügy találtak, hogy drága kenőcsök megvédték a rothadástől. Az ifjúkor pirja még látszott arcán s ajkán mosoly lebegett; szeme, szája félig nyitvák. hosszú haja pedig vállaira omlott. Tüstént a Capitoliumra helyezték át s ekkor megkezdődött Róma minden részéből a búcsújárás, hogy meglássák a régi pogány világ szentjét. A lelkesült imádók szemében szépsége felülmúlt minden képzeletet, minden leírást. Valóságos bálványimádás vett erőt az embereken. A pápának titkon eí kellett temettetnie ez eszményi szépséget, hogy ne ártson a vallásnak; föltámadt a test szépsége, mint Symonds szépen mondja: »ünnepelték a test föltámadását, mely a pogány világ egybeomlása óta szőrcsuhával, halotti lepellel volt körülpólyázva«. Luther előtt nem a test, nem a világ bűbájos szépsége, nem a természet eszményi tökélye, de a földi élet esendő, hitvány formáját felöltő Isten jelent me: bámulatos ragyogásban. Pál apostol rómabeliekhez küldött levelének alapkérdése, mely a Luther lelkében már, mint Szent Ágoston alapos ismerőjében korábban is felvetődött: többé nem a skolasztikus bölcsészet érdekes tételeként, de mint élet és halál örökké megoldatlan és mégis örökké élő kérdése, melyhez van kötve az üdvösség, vagy az elkárhozás : a biblia olvasása közben megdöbbentő hatalommal rázta meg. E kérdés igy hangzott: Hit, vagy a Cselekedetek által nyerjük el az üdvösséget ? A középkori r. katholikus egyház kizárólagos tekintélye, megközelíthetetlen hatalma előtt megalázkodó szegény szerzetes a vezeklés, a bőjtölés, a jó cselekedetek által az egyház hajóján törte magát az üdvözülés rejtélyes kikötője felé ... A bibliát egész összefüggésében olvasva : új világot fedez fel . . . Fényes hazugság, mi körülveszi. Óriás ellentét, megtagadása ép azon vallási igazságoknak, melyeket most, e meghatott hangulatban olvas; óh nem olvas, de látva lát és megdönthetetlen valóságnak érez. Ábrahám kész volt feláldozni fiát, mert hitt az Úr Ígéretében. És mégis a zsidó vallás a törvény ezer apró kötelékével köté a választott nép lelkét a betűhöz. És ő mit tapasztal ? Nem is a betű uralkodott, hanem az emberi hagyomány szövevényes űtvesztőjén, járószalagon vezették a népeket. Luther lelkében a betűk égni kezdtek; bámulatos fény tölté be, mert e betűk az első nagy kijelentés korszakának emlékét varázsolták elébe. Egy könyv a maga kibeszélhetetlen rejtélyes titkaival, igazi revelációjával átalakítá egész valóját. Fölveti az üdvösség kérdését és egész lényének benső, odaadó, lángoló meggyőződésével igy felelt meg reá : nem a törvény betűje, de lelke kötelez! E lélek: a hit. A hit az Isten kegyelmében, melyhez sem cselekedettel, sem áldozatokkal, sem