Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-11-11 / 45. szám

hogy az abauji ref. egyházmegyéből, élükön Révész Kaimán esperessel, kilenc lelkész jött el, a kik mind ott voltak a debreceni összejövetelen is, s hogy Erdély leg távolabb pontjáról is jöttek lelkészek, mint Tótfalussy Marosvásárhelyről, Bodor János Zágonból s a már említett Bodor Géza esperes és Zajzon János erzsébetvárosi lelkész. — Látszik tehát, hogy vándorgyűléseink hovatovább nagyobb vonzerőt gyakorolnak a Társaság tagjaira, s e körülmény bizonyára jótékony visszahatással lesz a Társaság áldásos működésére is. * * * Gyönyörű verőfényes őszi napra viradtunk másnap, szeptember 19-én. Fel is használtuk sokan arra, hogy friss levegőre s újabb találkozóra — s a programmhoz is hiven — kiránduljunk a dunaparti pompás ligetbe. Csavargőzös röpített át a Dunán a túlsó partra, hol — a Palugvai-kioszkban — élénk társalgás közt megreggelizve s gyönyörködve a Várhegy ragyogó panorámájában, azután nagyon kellemes reggeli sétát tettünk a jól gondozott és nagy kiterjedésű hires park százados fái alatt. Visszajövet ladrusznak a Dunaparton álló s Mária Teréziát ábrázoló remek lovasszobrát bámultuk meg és bírálgattuk, felidézve emlékünkbe azt a történelmi nevezetességű jelenetet, midőn épen itt Pozsonyban a lovagias magyarok oly lángoló hazafiassággal ajánlották fel véröket és életüket a szorongatott Mária Terézia királyuk védelmére. A szobron is rajta van a — Vitám et sanguinem! De időnk kiméri volt s sietnünk kelle a Konventutcába, hol az' ó-liceum könyvtár-termében és udvarán volt a gyülekezés. Innen vonultunk fel testületileg délelőtt 9 órakor a pár lépésnyire levő, Bél Mátyás-utcai evang. nagytemplomba, mely — a gyűlési tagoknak fentartott padsorokon kivül — akkorra már egészen megtelt ünnepi közönséggel. Belől igen szép tágas, de kivül torony nélkül való s meglehetősen eldugott helyen épült templom ez, bizonyosan a régi küzdelmek korából. Ma magyar szó s ének hangzott fel benne, más alkalommal azonban németül dicsérik benne az Urat németajkú evang. testvéreink, a kiknek száma sok ezerre rug, mert a kisebb számú tót evangélikusokkal együtt meghaladja a 7 ezeret. Van itt a szomszédságban, de ennél sokkal kisebb másik protestáns templom is: a magyar-tót evang. templom, hol már felváltva magyarul és tótul tartatnak az istentiszteletek, s hol mint vendég gyülekezik össze vasárnaponként az a mindössze 5—600-ra menő reformátusság is, melynek itt alig néhány év óta, egy buzgó miszszionáris lelkésze van (Balogh Elemér), s igen szép jövője lehetne, ha az országos közalap jelentékenyebb áldozatot hozhatna érette. A gyűlés tagjai — hál' Istennek! — egészen megtöltik a számukra bőven fentartott padsorokat. A hét püspök az oltár jobb oldalán, Hegedűs Sándor világi elnökünk, Prónay Dezső báró, Szilágyi Dezső s többi előkelő világi uraink az oltár bal oldalán elhelyezett székekben foglaltak helyet. A hölgyközönség soraiban feltűnnek sajátos öltözetükkel a mi protestáns apácáink: a diakonisszák. Mar ez a látvány is arról tanúskodik, hogy a pozsonyi evang. egyház valláserkölcsi feladatának a magaslatán áll. Megkezdődik az istentisztelet. Az elibénk helyezett nyomtatott lap szerint a gyülekezet éneke ezzel kezdődik: Jövel Szentlélek Úristen! Folytatása azonban eltér a reformátusok énekétől, mert igy hangzik: »Töltsd be sziveinket bőven, Mennyei ajándékoddal, Szívbeli szent buzgósággal, Melynek isteni ereje Sok népet egy hitre vive. Légy velünk is te népeddel, Hogy teijünk meg dicséreteddel. Halleluja, halleluja!* De e szöveg-változtatás nem gátolt bennünket, reformátusokat, hogy egész leiekkel bele ne vegyítsük énekünket a gyülekezet fenszárnyaló éneklésébe. A második versen már csupán egy szónvi a változtatás, a melyre nézve különben a két vers után ez a megjegyzés áll : »Ez ős keresztyén egyházi ének latin szövegét irta Ambrosius milanói püspök; átdolgozta Luther. Magyar fordítása a reformációi korából való*.— Minő emlékek! A második vers vége felé dr. Bartók György erdélyi ref. püspök iép az oltár elé, palastosan. Bitka látvány ! de szépen szimbolizálja a protestáns testvériséget és szabadságot ... A püspök úr meghatott, halk hangon kezdi imáját; azután mind jobban emelkedik s tisztán érthetővé válik a hang, a mint a mélyen érzett buzgóság heve mindinkább magával ragadja az imádkozót s a vele imádkozó gyülekezetet. Olyan egyszerűen, olyan természetes hanglejtéssel és olyan szépen imádkozott, hogy nagy lelki öröm volt a veie való imádkozás. Az ámen után Miatyánkot mondott, erősen hangsúlyozva annak minden mondatát s itt-ott pár szót közbe-toldva, — a mi talán erdélyi szokás. Senki ezen meg nem ütközött, csak épen megemlítem, mintegy illusztrálásul annak, hogy liturgiánkban mennyire nincs meg az a merev egyformaság, mely a római egyház szertartásait jellemzi. — Az is feltűnt nekem, hogy mig a püspök úr a Miatyánkot ezzel végezte: »mert tied az ország — mindörökké*, — addig az utánna következett szónok már azz;d a szokásos bővítéssel mondotta a doxológiát: *most és mindörökké '« Erre a pozsonyi evang. gyülekezet vegyes énekkara énekelte a 24-ik zsoltárt, melynek szövege igy kezdődik: »Tárd fel kapud dicső üdv hona, Bevonul ma azon nagy királyunk*. Dallama — a jegyzet szerint — Gluch Kristóftól való. Igen szép, megható volt az előadása. S most dr. Masznyik Endre, pozsonyi evang. theol. akadémiai igazgató-tanár lépett a szószékbe, természetesen Luther-köpönyegben s palást nélkül. Prédikációját érdekkel, feszült figyelemmel hallgattuk végig, az evang. testvéreknél hagyományos kettős-bevezetéssel együtt, mely utóbbi előttünk^reformátusok előtt kissé szokatlan volt, s talán kelleténél hosszabbra is nyújtotta az exordiumot. A beszéd rávallott a theol. tanárra ; több helyütt mélyen járó, tudós fejtegetéseket hallottunk tőle. De azért percig sem volt fárasztó, sőt inkább, különösen a vége felé mindnyájunknak lelkét megragadta az a lelkesedés, a 90