Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-11-04 / 44. szám

tam, hogy a jezsuita-páternek többé-kevésbé mégis igaza lehetett, annyiban t. i., hogy — a mennyiben ők, a róm. katholikusok, a kitérések miatt netalán vesztettek valamit a vámon, sokszorosan visszanyerték azt a réven, vagyis, — a vegyesházasságokat nem számítva, az ellcereszteléselc révén. Mert hát ki tudná azt kiszámítani, hány ezer meg ezer gyermeket kereszteltek el tőlünk protestánsoktól évrőlévre egy századon keresztül a lélekhalászat nagy mesterei, a mi római katholikus kollegáink? A kit pedig ők egyszer keresztvízzel leöntöttek, azt ha csak lehetett, nem is engedték ki többé kezükből. Hiába mondotta az 18(J8-iki országos törvény : a vegyes házasok gyermekei nemöli szerint követik szüleik vallását: — a katholikus egyház, merev dogmatikai álláspontjából kifolyólag, szigorúan magának követelte a mindkét nemen levő gyermekeket különbség nélkül, s a római kath. papok országszerte derüre-borura híresztelték s vezették be matrikulájokba a törvény szerint más felekezethez tartozandó gyermekeket, — mi több, lelkiismeret ökre hivatkozva, hogy a keresztség szentségét csak nem tagadhatják meg a hozzájok vitt gyermekektől! Természetesen arra már nem emlékeztek, hogy ők mily megbocsáthatatlan erőszakot követtek el mások lelkiismeretén akkor, midőn őket térítvények adására, eretnek hitvesök megtérítésére stb. kényszeríttették. Ily erőszakos törvénytipró eljárás mellett, a lelkiismeret szabadságát s a király szentesítette országos törvényeket feltétlen tiszteletben tartó protestáns egyháznak természetesen ismét csak veszítenie kellett. Ha formális kitérés folytán látszólag nem sokat is, annál többet az elkeresztelések következtében. Mert az igy elkeresztelteket a r. kath. egyház egyszerűen magának vindikálta; anyakönyvébe iktatta, r. kath. szellemű nevelés alá fogta, saját iskolájába járatta, az illetékes felekezet vallásos oktatásától erőnek erejével elvonta, annak idején — mig lehetett — meg is bérmálta, szóval elnevette tőlünk, — s aztán, a 18-ik életév, vagy a házasodási kor elérkeztével még csak szükségesnek sem találta a törvény rendelte formális kitérést. Mindezen üzelmeket pedig az evangéliomi egyházak tehetetlenül és sirva nézték. . . . Hogy is ne! mikor maga az a hatalmas jogállam sem birt velők, vagy legalább jó sokáig nem akart a még mindig uralkodó és hatalmas római egyházzal kikötni. Igy jöttek létre az egyházpolitikai törvények: a polgári házasság s az állami anyakönyvek behozatala, azzal a határozottan kifejezett célzattal, hogy ilyen módon az elkeresztelési üzelmeknek, felekezeti viszálkodásoknak, törvény és határsértéseknek egyszerűen vége szakad. De bár főleg a protestánsok megnyugtatása végett hozták 'ezeket a nevezetes törvényeket: azok bennünket meg nem nyugtattak, mert meg nem védenek a még mindig uralkodó római egyház tűlkapásai ellen. Hiába áll a polgári anyakönyv »vallás* rovatában a gyermekek neve után a »református«, ha azokat tényleg jó reformátusokká nem neveljük és egyházunkhoz erős kötelékkel nem fűzzük. Mert a most már szabaddá lett elkeresztelések következményeképen a formális kitérések is mindinkább szaporodni fognak, és pedig azon hatalmas propaganda nyomán, a mely a r. kath. egyházban eddig is megvolt ugyan, de a reformkorszak beállta óta mintha intenzivebb erővel folytatódnék. Ismét életre kelni látszik az a régi elv: »euius rrgio, cius est religio,« azaz: a kinek a kenyerét eszed: annak a hitét kövesd! Úgy látszik, a r. kath. vallású birtokos urak közül nem egynek immár ez lett a jelszava, a többek közt épen nálunk, Fehérmegyében is, hol elégszer tapasztaljuk, hogy a ref. vallású, különösen vegyesházasságban élő cselédek mennyi mindenféle zaklatásnak vannak kitéve némely uradalmakban; hogy magok az előkelő úrnők mint igyekeznek a vakbuzgóság minden eszközével a más hitben levő cselédeiket az egyedül üdvözítő egyházba téríteni; hogy a tanyai és más iskolákban mint nehezítik, sőt mint tiltják meg, hogy a protestáns gyermekek saját hitfelekezetök vallásos oktatásában részesüljenek! Lévay Lajos, (Folyt, köv.) sárkeresztúri lelkész. TÁRCA. Politika és morál. (Folytatás.) III. A népek között nemcsak jogi, hanem mélyebb morális viszony is van, a mely aztán az államok egymáshozi viszonyára is befolyással van. A népek az erkölcsi világ tagjainak tudják magukat, s a mint az egyesnek része van népe szellemi-erkölcsi életében, úgy a népek is tagjai valamely nagyobb egésznek, ú. m. valamely népcsaládnak, aztán a nyugati kulturvilágnak és végül az egységes emberiségnek. A történelem világosan mutatja az emberiség ez egységes életének fokozatos fejlődését a népek egymásra való hatásában. Európa népei, szellemi életüket tekintve, egy egységes népcsaládot alkotnak, mert a vallás, az erkölcsiség, a jogi és állami intézmények, a filozófia s a tudomány, a költészet és művészet gazdag közös élettartalma köti össze őket. Az emberi életjavak e közös tulajdonához mindegyik nép járult, s főleg a kulturnépek a tanítómesterei a többieknek. Az élet eme egységének s az emberiség egységes rendeltetésének hitét különösen a keresztyénség vallja, a midőn a népeket és nemzeteket befogadó istenországát hirdeti és azt a maximát tanítja, hogy lészen egy akol és egy pásztor. A keresztyénség az a tisztán szellemi univerzálisztikus vallás, mely a nemzetiségek korlátait áttörve, az általános testvériséget vallja, s az önzésben minden gonosznak gyökerét látja. Ebből a felfogásból ma már annyi átment az európai népek érzésébe, hogy az államok politikája is többé-kevésbé annak döntő befolyása alatt áll. S bár a népek még ináig sem viseltetnek az általános keresztyén