Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-11-04 / 44. szám

nagyobbnak tartott hadvezérét, Wallensteint is. Mikor halálos ágyán még egyszer leirta jelmondatát: »Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk?« nem volt egy ép izma sem; de egészséges és viruló volt Erdély. A várak jó karban, az ország pénztára telve, az iskolák magas színvonalon, gazdag alapítványokkal ellátva, és a virágzó országot, mely uralkodása elején anarchikus állapotban volt, jól szervezett hivatalnok-sereg kormányozta és vitéz hadsereg védte. Oh én hiszem, hogy a gyülekezetek és a papok, az ifjak ós a protestáns urak csak azért késtek mindeddig az adományok beküldésével, hogy annál többet küldhessenek, követve az enyedi főiskola példáját, mely ,5000 koronát adott a második felhívásra, mely a napokban jelent meg. És hiszem, hogy nemsokára állani fog a szobor; egy hatalmas, szép szobor, hirdetve a lángeszű fejedelem nagyságát, alkotásait, emlékeztetve a protestáns egyházakat és az ifjúságot arra, hogy e nagy tettekre a szentírás tanította és képesítette Őt. A szentírás, melyet még a táborba is magával vitt és 27-szer olvasott el. Vájjon mi hányszor olvassuk el és mik az alkotások, a melyekre hivatkozhatunk? Csűrös István. Nézzük az érem másik oldalát is! Felolvastatott a vértesaljai egyházmegye szeptember hó 5-én tartott egyházi értekezletén. (Folytatás.) Ah, azok a hírhedt reverzálisolc! Beh sokszor kimondotta a nemzet törvényhozása, hogy azok egyszer s mindenkorra érvénytelenek ... De mit törődött azzal a r. katholikus klérus egész 1868-ig, sőt 1895-ig! Semmisem könnyebb, mint a törvényt kijátszani vagy kikerülni. — »Én nem kívánom, hogy Írásban kötelezd magad, — igy szólott a más vallású házasulandóhoz, — csak igérd meg becsületszavadra, hogy minden gyermekedet katholikusnak keresztelteted«.— > Miért engedte maga — kérdém egyik vegyesházasságban élő hívemet — hogy minden gyermekét elkereszteljék a másik részre ?« — »Hát nem tehettem egyebet, uram. Mikor házasodni akartam, a plébános azt mondta, hogy csak az ajtónál esket bennünket össze, ha meg nem igérem, hogy gyermekeimet mind r. katholikusokká nevelem; aztán meg a jegyesem ezt kívánta . . . Mindegy már, mondottam, ha ennyire vagyunk !« . . . Bizony pedig ez a •»mindegy«, ez a túlságba vitt engedékenység fosztotta meg protestáns egyházainkat a vegyesházasságokból származott gyermekek ezreitől, hogy ne mondjam: százezreitől! Lám a r. katholikusoknak nem mindegy; sőt a mióta maga a törvény is megengedi az előleges megegyezést a gyermekek vallására nézve, mit el nem követnek megint, hogy a jövendő nemzedéket a római egyház részére biztosítsák! . . . Csak nem régen történt az egyik helységben hogy egy r. katholikus legény egy református vallású pusztai cselédleányt akarván feleségül venni, jelentkeztek a jegyesek a násznagyokkal együtt előbb a r. katholikus plébánosnál, kijelentvén megállapodásukat, hogy a leány egyházában, a református pap előtt fognak esküdni. A plébános ezt kifejezetten tudomásul vette, de pár napra rá magához rendelte a jegyes párt, még pedig a nő református vallású násznagyát szándékosan mellőzve, ellenben két r. katholikus tanút szólítva oda, a kik előtt a szegény magára maradt menyasszonyt a plébános és a vőlegény, meg a ket tanú is erős kereszttűzbe fogták, s addig ostromolták, mig bele nem egyezett, hogy ha már hitéből kitérni nem hajlandó, legalább jövendőbeli gyermekeit igéri oda a vőlegénye egyházának. Jaj, de ez csak puszta ígéret, ezt meg is kell pecsételni, még pedig esküvel és pedig rögtön a jelenlévők előtt, hogy a mit a plébános előtt ígért, nem másítja meg az illetékes helyen, a főszolgabíró hivatalában sem. És csakugyan menten »fölesküdött«, szivére tett kézzel, mind a vőlegény, mind a menyasszony, hogy minden gyermeköket a róm. katholikus hitben nevelendik. Egyszersmind egy előre elkészített, előttük fel sem olvasott iratot irtak alá a tanúkkal együtt, mely irat másnap már a főszolgabíró kezében volt; a kinek dolgát persze jelentékenyen megkönnyítette, s eszébe se jutott törődni azzal, hogy az a szegény cselédleány voltaképen nem szabad helyzetben, hanem a leglelkiismeretlenebb erkölcsi kényszer nyomása alatt kötelezte le magát szóval és Írásban. íme az újmódi »kényszereszköz* a r. katholikus klérus kezében! a mit, úgy hiszem, másutt is alkalmazásba vettek már. Nekem legalább egy másik esetről is van tudomásom. a mikor meg a plébános azon kijelentésére, hogy nem esketi meg a jegyeseket még a szentel víztartónál se, a református vőlegény, ugyancsak szivére tett kézzel s hozzá még »minden szentekre* megesküdött, hogy gyermekeik mind r. katholikusokká neveltetnek. Sőt majdnem hihetetlen, de tény, hogy a r. kath. klérust türelmetlensége már odáig ragadta, hogy a gyónást is megtagadja attól, a ki az ő erőszakos eljárásának magát alávetni nem hajlandó. — »Azért jöttem be a plébános úrhoz, hogy gyónjak, — panaszkodott nem rég egy r. kath. vőlegény a református pap előtt, —de hiába jöttem, nem gyóntatott meg, mivelhogy református leányt akarok elvenni«. — »Mit mondott még a plébánus úr?» — »Azt mondta: azon legyek, hogy a leány kitérjen*. Mindezen részletes tények, minőkhöz hasonlókról mindegyik lelkésztársamnak van közvetlen tudomása és tapasztalata, azt hiszem, kellő világosságot vetnek arra az elfogult, türelmetlen és a lelkiismeret szabadságát lenyűgözni törekvő szellemre, a melylyel szemben a protestántizmus az ő nyilt, türelmes, minden ember egyéni jogát tiszteletben tartó eljárásával nyilván hátrányban van; vagyis nem csoda, ha ideig-óráig a sötétség erőt vesz a