Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-10-07 / 40. szám

tán szertelenkedésre a napi sajtónak a Tisza Kálmán szeptemberi főgondnoki megnyitójával szemben tanúsított magatartása. Ebben a beszéd­ben, a melyet Lapunk mult számában közöltünk, egyfelől az ulramontán áramlatokkal szemben való egyházpolitikai védekezésre, másfelől meg a saját egyházi bajaink gyógyítására vonatkozó tanács a kidomborodó kettős vezérgondolat. Nos ezt a higgadt, bölcs, időszerű beszédet is alaposan kiforgatta egyenes értelméből a dol­gokat tisztán csak pártpolitikai szempontból mérlegelő napisajtó. Azt, hogy Tisza Kálmánban a politikust sokan szidják és támadják, még értjük ; politika ellen politikát vetnek latba, s ez olyan jog, a melyet damus petimusque vicissim. De hogy akár Tiszának, akár más egyházi dignitáriusnak, egyházi körben, tisztán az egyházi élet irányítására s törvényes egyházi jogaink védelmére tett buzdító nyilatkozatait » felekezeti izgatás «-nak, a felekezeti háború szí­tásának minősítsék, — oly eljárás, a melyet a leg­határozottabban vissza kell utasítanunk. Mert mit mondott Tisza? Azt, hogy az ultramontán törekvésekkel szemben állást kell foglalni, azokat minden alkalommal erősen vissza kell utasítani, s ha ez a káros irányzat jobban terjedne, vagy izga­tássá fajulna,vagy épen tettlegességre vezetne: ellene az állami hatalomnak is közbe kellene lépnie; mert felekezeti különbség nélkül mindnyányunk­nak közös érdeke, hogy ama sötét áramlatok terje­dését mentől előbb teljesen megakadályozzuk. A protestánsellenes sajtónak, származzék ez akár tévedésből, akár szándékos megtévesz­tésből, a protestáns hit- ós egyház-védelem meg­ítélésében az a gyökeres hibája, hogy mikor mi protestánsok sötét reakcióról, ultramontán áram­latokról beszélünk, ezeket ő rögtön azonosítja a római katholicizmussal és a katholikus áram­latokkal. Pedig minden gondolkozó ember jól tudja a következő két dolgot. Először azt, hogy a néppárti politikában utazó ultramontánizmus ós a hazafias, vallásos római katholicizmus két külön dolog. Másodszor azt, hogy mikor mi protestánsok az ultramontán törekvések ellen állást foglaltunk, akkor egyáltalán nem a római katholicizmus s nem a római katholikus honfi­társak ellen foglaltunk állást. Ultramontánizmus és katholicizmus között élesen disztingválni kell, mert százados történelmi tapasztalatok igazolják, hogy mig a katholicizmus konciliáns ós meg tud férni a máshitű keresztyén honfitársakkal, addig az ultramontánizmus intranzigens, megférhetet­len, mely gyűlölködik, békét bont, elnyomására és üldözésére tör mind annak, a mi protestáns. A római katholicizmus vallási ós egyházi rend­szer, a melyben sok a protestantizmussal is közös hit- és erkölcsi tartalom; az ultramontá­nizmus valóságos politikai, hatalmi ós társa­dalmi szövetkezet, a mely mindennemű reak­ciónak állandó kútfeje, s a vallási békének es­küdt ellensége. Ezért nagyon helyesen mondja az a meggyanúsított főgondnoki beszéd, hogy »ha ez a káros irányzat jobban terjedne, vagy izgatássá fajulna, vagy épen tettlegességre vezetne: akkor az állami hatalomnak is közbe kell lép­nie, mert az államnak egyik legszentebb feladata a felekezeti békét megvódeni«. Ezért óva intjük a félrevezetett napisajtót: ne legyezgesse tovább az ultramontán áramla­tokat, mert ezzel nemcsak a protestáns egyházat, mint a magyar államiság egyik kipróbált hű­ségű oszlopát gyengíti, de tervszerűen sorvasztja és bomlasztja magát a magyar államot és a magyarságot is; mert az ultramontánizmus épen akkora politikai csapás, mint a mekkora egy­házi veszedelem. Mi nem vagyunk politikai lap, s igy az ultramontánizmus politikai veszedel­mességét behatólag nem tárgyalhatjuk ; de kér­jük a politikusokat, nézzenek szót Belgiumban, tekintsenek Bajorországra, figyeljék meg Francia­ország vagy Ausztria belső életét: egy pillan­tás megg őzheti őket arról, hogy ezeket az or­szágokat az ultramontánizmus szertelenségei tartják állandó forrongásban. Bizony-bizony fele­kezeti különbség nélkül mindnyájunknak közös érdeke, hogy e sötét áramlatokkal szembeszáll­junk és azok terjedését mentől előbb teljesen megakadályozzuk. Abban kell bölcsnek, hazafinak lenni, hogy a viszálkodás kútfeje, a vallásháború oka és forrása eltávolíttassák és a békével helyet­tesíttessók. Gyógyuljon már végre ki a meg­tévesztett napi sajtó abból a megrögzésig állandó hibájából, hogy mikor a protestánsok a sok egyházi, jogi, társadalmi ós anyagi hátratétel, sérelem és elnyomatás miatt a féket vesztett ultramontánizmus ellen kifakadnak, ezt az úgy egyházi, mint egyházpolitikai szempontból egy­aránt jogos följajdulást rendszeresen a »feleke­zeti izgatás«, a »vallási bókebontáscc s ezek­hez hasonló gyűlöletes jelszavak köpenyébe ta­karja. Lássa már egyszer be, hogy a magyar protestantizmus, már csak erős hazafiságánál, a magyar nemzeti léttel összeforrt természeté­nél ós százados szent hagyományánál fogva is, úgy szólván óletszükségből kénytelen a hazafiat­lan ultramontán törekvésekkel szembe szállani. Azzal a képtelen ráfogással pedig, hogy a protestánsok Magyarországon felekezeti izgatást űznek ós a vallási békét bontják, az Isten sze­relméért, hagyjanak fel már egyszer, t. ellenfe­leink. Nem kívánjuk, hogy minket okosaknak, vagy önmaguknál okosabbaknak tartsanak ; de

Next

/
Oldalképek
Tartalom