Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-30 / 39. szám

lástja a szeretet és hűség által van kihímezve. Népének szeretete képezi az ő védő paizsát, életének oltalmát, életének dicsőségét. Koronájának minden drága gyöngyénél fényesebb az a szeretet, a mely népeinek szivében felé dobog. Az a titkos rendőrség, mely az ő magas személyét körülveszi: minden polgára a hazának. Akárhova megy, mindenütt védve van. Életünknek, — szegénynek ugy, mint gazdagnak, szemefénye ő, és azért mindenütt bátorságban nyugodhatik. Bátran elmondhatjuk az egész világgal szemben, hogy ő a legszeretettebb fejedelem a világon. És ezt a szeretetet hosszú munkával, fáradságos és lemondó életének mérhetetlen koszorújávái, érdemelte ki. De épen azért, az ő szeretetéhez ne nyúljon senki. Mert megrovásra méltó dolgot követ el az, a ki egyes felekezet nevében kiáltja ki: »a király velünk van!« Nem! A király a nemzettel van, felekezeti és nyelvkülönbség nélkül. Az a babérkoszorú, a melyet a nemzet nyújt, nem hervad el soha; le nem tépheti senki, mert annak gyökere ott van minden magyar ember szivében. És a sors bármely csapásaival szemben egyedüli vigasztalása lehet az, hogy az a szeretet, a melylyel a nemzet iránta viseltetik: nem ingott meg soha, de nevekedett mindig. Nem ingatták meg a viszontagságok, de növelték az ő maga erényei. Azért a mi imánk mindig feléje száll,— az ő magasztos személye felé ; mert a mi imánk mindig egyforma és mindig egyenlő és csak azt fejezi ki: éljen a király!« A gyönyörű pohárköszöntő mindenkire mély benyomást gyakorolt, — az pedig, a mi utánna történt, kevés szemet hagyott szárazon. A mint elhangzott a köszöntő utolsó szava és az azt követő dörgő éljenzés, — egyszerre felhangzott, mintegy varázsütésre az egész közönség ajkán az »Isten álld meg a magyart*, s szállt a nemzeti ima hangja hatalmasan a népnek Urához. Ritka szép, magasztos jelenet volt ez; a ki átélte, nem fogja elfeledni sohasem. Ezután megindultak a többi hivatalos és nem hivatalos felköszöntők; azokból azonban, az óriási társaság vidám zajától csak a legközelebb állók hallhattak valamit. Gyurátz Ferenc a pozsonyi egyházra, GüntJier Vilmos a Társulat elnökségére, Antal Gábor báró Prónay Dezsőre, br. Prónay Dezső a felekezeti testvéries egyetértésre, dr. Dobrovits Mátyás Szilágyi Dezsőre, Szőts Farkas a városra, Zoványi Jenő Hegedűsre, mint az igazi protestáns szabadelvűség képviselőjére úritette poharát. Sántha Károly rögtönzött versben éltette Hegedüst és Gyurátzot, a társaság elnökeit; utánna pedig, a közönség sürgetésére Szilágyi Dezső emelkedett szólásra. Beszédében óva intett az igazságnak, a s/abadelvüségnek, a hazaszeretetnek felekezeti lefoglalásától. A politikai és a vallási szabadság elvei össze voltak forrva egymással a múltban. E kettő együtt szép, boldogító; különválasztva csak veszedelmet szülhet. Akkor volt boldog élete a hazának, a mikor a politikai szabadelvűség terén nem keresték azt, hogy ki mely felekezethez tartozik. Magyarországot az a hazafias érzés tette nagygyá, a mely a hazaszeretetben és az egyház hü szolgálatában egyesíteni tudta annak polgárait. Áruló az, a ki e kettő között ellentétet keres és egymástól el akarja választani. Ha azért látunk is ily törekvést, ne kövessük azt; hanem kövessük a mult tanítását s egyesüljünk a haza- és egyházszeretetben és mindkettő javának odaadó munkálásában. Legvégül még Lautsek Jónás alsó soproni esperes mondott köszöntőt a két egyház testvéries egyetértésére; utánna pedig megindult az oszladozás, hogy egy kissé kipihenve magunkat, részt vegyünk még az este 6 órára összehívott belmissziői értekezleten is. Záradékul még fel kell említenünk, hogy a pozsonyi rendező bizottság még a következő napra (20-kára) is gondoskodott nemes élvezetről, a menyiben kirándulást rendezett Dévénybe s a Német-Óvár mellett fekvő római telepre: Carnuntumba. Ebben a kirándulásban szintén igen sokan vettek részt a Társulat tagjai közül, s nyertek nemes élvezetet. Külön hajó vitte fel a körülbelől 160 tagból álló s a pozsonyi szép asszonyok és leányok állal kellemesen tarkázott társaságot Dévénybe, hol Kiss Áron püspök remek szép imája, a Hymnusz és a Szózat eléneklése és a várromok megtekintése után kedélyes uzsonához ültünk, azután pedig tovább hajóztunk Német-Óvár felé. Itt megtekintettük a régi római Carnuntumot, az ott talált régiségekből összeállított szép muzeumot s az Árpádok korából eredő ősi szép templomot, — s mindezeknél élvezettel és köszönettel hallgattuk meg Györik Márton pozsonyi lic. tanár szakértő magyarázatait. A fürdő-vendéglőben megtartott közebéd méltó párja volt a pozsonyi diszebédeknek. Szebbnél szebb felköszöntők hangzottak fel itt is, — s mind mind a két egyház testvériségéről, annak ápolásáról és megszilárdításáról. Késő este volt, mire visszatért a társaság Pozsonyba, — s aztán megindult a búcsúzás. Alig pár napja voltunk csak Pozsonyban, s mégis oly nehezen esett az elválás. Nehezen, mert a szeretetnek, szívességnek oly kötelékeivel fűzte magához sziveinket mind a pozsonyi evang. egyház, mind annak minden tagja, hogy azokat bontogatnunk csak fájdalmas lehetett. Válnunk kellett s váltunk, de azokat a kötelékeket el nem téptük. Nem is tépjük el soha. Összefűznek azok ezután is, még a messze távolban is bennünket. Fűzzenek is össze, mert csak a testvéri szeretetben való összeforrás tehet bennünket nagygyá, erőssé, s csak ez képesíthet az előttünk álló nagy feladatok sikeres megoldására. Legyen köszönet és elismerés a pozsonyi evang. egyháznak ; gyűlésünk hatásai és emlékei pedig éljenek lelkünkben kitörölhetetlenül! H. I MISSZIÓÜGY. A belmisszió áldásos munkájáról. (Felolvastatott Pozsonyban, 1900. évi szept. 19 én, a prot. belmissziői értekezleten.) Valahányszor hazánkat a múltban nagy veszély fenyegette s országunk határán pusztító ellenséges hadak mutatkoztak, őseink véres kardot hordattak körül, hogy a nagy veszedelem elhárítására fegyverbe szólítsák a nemzetet, s — nem kímélve életet és anyagi áldozatot, szálltak táborba az ellenség ellen. A magyarországi protestantizmusnak ilyen véres kardja jelenben a pusztulásról szóló statisztikai adatok, egyházi lapjaink s ama számos gyűlési tárgyalások, a melyek néhány év óta újból meg újból ismétlődve feltárják azt a veszedelmet, mely a protestantizmust teljes elpusztítással fenyegeti, s fegyverbe szólítják a lelkes hivő sereget az egyház, az evangélium és a haza védelmére. Habár felolvasásom keretébe tartoznék annak a bizonyítása, hogy a protestantizmust hazánkban most már nemcsak titokban, aknamunkával támadják, hanem nyíltan is minden eszközzel elnyomni s megsemmisíteni akarják, mert csak ennek bizonyításával vetném meg biztos alapját annak, a mit későbben mondani akarok, — mindazáltal nem teszem azt, egyrészt az időnek nagy rövidsége, másrészt helyzetünknek és szomorú viszonyainknak