Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-30 / 39. szám

biztosít, ott a család még mindig nevel az egyháznak prot. szellemű, vallásos nőket. De ezt az idegen nevelőnőktől s a zárdai neveléstől természetesen várni nem lehet. S tekintsünk szét, hogy intelligens s vagyonos prot. családaink leánygyermekei közül hány százalékot nevel idegen nemzetségü s más vallású, idegen érzelmű, nemzetünk iránt is elfogult nevelőnő, s hány százalékot nevelnek az apáca-zárdákban? A szülők pedig kérdésünkre azt felelik : mit tegyünk, hol neveltessük leánygyermekeinket, hiszen nekünk leánynevelő-intézeteink nincsenek, s hazai képzett prot. nevelőnőket honnan vegyünk? S mit várjunk az ilyen női neveléstől? Ne is szóljunk visszaélésekről. Ha a leánygyermek értelmének s érzelmének legfogékonyabb korszakában saját vallásának hitelveiről semmit vagy alig hall valamit, annyival inkább hall és lát azzal ellentétes felfogást; — ha a művészet alkotásai s a zene hatalmas ereje által támogatott, az érzékekre is ható fényes, ragyogó kiállítású, pompában úszó templomi ünnepélyeket látogat, melyekkel ellentétben az ő vallásának egyszerű szertartásai, a kicsinyke templom fehérre meszelt falai közt oly hidegnek, mint mondani szokták : ridegnek tűnik fel az ő szemei s önálló gondolkozáshoz nem szokott értelme előtt; ha a miszticizmusra hajló női érzelmet már gyermekkorban lefoglalja a legendák szépsége, melylyel szemben a való felismerése meg annyi veszteségül tűnik fel ; ha nemcsak nevelve, de talán figyelmeztetve sem volt, hogy az érzelem bensősége ós mélysége Isten előtt felülmúl minden kápráztató fényű külsőségeket, ós hogy az Istenhez való közeledést ne a külsőségekben, hanem a szeretetben s a jó cselekedetekben keresse ; ha még arra sem volt tanítva, hogy arra az egyszerűségre, melyet egyházunkban talál, Jézus adta meg nekünk a fenséges példát, s hogy a mi imáink, s habár gyarló, de közös énekeink, az egyházközség közös érzelmű tagjaival, bármely egyszerű embertársainkkal és az éggel egyszerre kötnek minket össze; — ugyan miként várható, hogy az ily hatások alatt képződött értelem és kedély az élet későbbi szakában a protestantizmusnak igazságai iránt fogékony legyen? Miként várható, hogy az igy nevelt nő a protestáns hitelvek érdekében ellenállásra, küzdelemre is képes legyen, s meg tudja védeni a maga igazait? Ne mondjunk többet, csak a mi a legtöbb esetben be fog következni. Ha az ily nő környezetében erős visszahatásra talál, legtöbb esetben kétkedő s vallása iránt közönyös lesz ; ha ilyen ellenállásra nem talál, megmarad az ifjú leánykorban beoltott képzet, s a nő, ha megmarad protestánsnak, már csak névleg marad az egyház tagja. És ezek az anyák nevelik a prot. intelligenciának a jövő nemzedéket. Kérdem: lehet-e csodálnunk, hogy a prot. nők közt annyi a kitérés, s hogy ezek száma a kitért férfiak számát annyira meghaladja? Lehet-e csodálnunk, hogy a jegyesek közt a születendő gyermekek vallásos nevelése felett létrejött szerződések a prot. egyházak hátrányára jönnek létre? Ily viszonyok közt ezt az eredményt nemcsak természetesnek kell találnunk, -sőt azt kell állítanunk, hogy a protestantizmus nagy erejére, szívósságára mutat, hogy ez ideig még csak ennyi veszteséget szenvedtünk. A számos ok közül, a miből egyházunk tagjai számának csökkenése következik, megemlítem még : a szegény, árva ós elhagyott gyermekek megmentésére s munkaképtelen szegényeink ápolására szolgáló oly intézmények hiányát, a melyekben az egyházunkhoz tartozó árvák s elhagyott gyermekek a prot. egyház által s a prot. egyház tagjaiul neveltetnének fel, s illetőleg a hozzánk tartozó szegények az egyház befolyásával ápoltatnának. Általában a magyar prot. egyház a humanisztikus intézményekben szegény. A prot. vallású hivek bizonyosan nem maradnak hátra más vallású hivek mögött a humánus célra hozott áldozatokban, a mennyire vagyoni erejök engedi; de prot. egyházi célú árvaház, gyermek menhely, szegényház bizony ritka. De talán ily intézményekre felekezetek szerint nem is volna szükség. Magasztos felfogása van e kérdésről véleményem szerint is azoknak, a kik azt mondják : ha jót akarsz cselekedni a szükölködővel, elhagyottal, a szenvedővel, ne kérdezd mi a vallása, nemzetisége: tekintsd, hogy embertársad. »Nincsen sem zsidó, sem görög, sem szolga, sem szabados; mindnyájan egyek vagyunk a Jézus Krisztusban«, mondja az apostol. A tapasztalat azonban arra tanít, hogy ha hitfeleinken magunk nem segítünk, ha egyházainkban oly intézmények hiányzanak, melyekkel a hozzánk tartozó árva és elhagyott gyermeket megmenthetnénk, akkor ezek a szegény árvák ós elhagyottak vagy elvesznek, elzüllenek, a bűn könnyű prédáivá lesznek, vagy jobb esetben más egyházak fogják őket a maguk részére megmenteni. Ha szegényeinket, a betegeket, a munkaképtelen aggokat mi nem támogatjuk, ezt a részvétlenséget egyházunk szűkölködő tagjai a mi egyházunk terhére róják; ellenben, ha más egyház támogatásában részesülnek, azt a jótevő egyház javára számítják fel. Már pedig vannak egyházak, melyek árvaházakat, menházakat, szegényházakat tartanak fenn.