Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-16 / 37. szám

szenvedélyek kísértéseivel ; — hogy szorgalommal fogtok munkálkodni testi s lelki tehetségesek kiképzésen s szivetek nemesítésen; — hogy kötelességhű fiai lesztek szüléiteknek, tanáraitoknak, az iskolának, s egykoron hasznos polgárai a társadalomnak, az egyháznak és a hazának. A mindenható Isten segítsen benneteket ennek a fogadalomnak a megvalósításában. * * * Most pedig még egy gyászos emlékű eseményt kell emlékezetetekbe visszaidézném, a mely azonban ne legyen reátok nézve minden tanulság nélkül való. A mi iskolánk ragaszkodik ugyan az eléje szabott tantervhez, ámde mégis, régi hagyomanyaihoz híven, különösebb súlyt kivan fektetni a hazai történelem tanításara, abban a meggyőződesben, hogy épen a fiatalság szivében talalja meg a legtermekenvebb talaját annak, hogy abban a történelem korszakos eseményeinek s nagy alakjainak emléke egyfelől hazafiúi lelkesülést, másfelől pedig halaerzetet ébreszszen azok iránt, a kik magukat a nemzet halajára érdemessé tették. Pedig az ilyen esemenyek felidézése vajmi gyakran a legfájdalmasabb erzésekkel van egybekötve. Ily fájdalmas érzelem húrja zendül meg mindanynyiunk lelkében, ha arra eszmélünk, hogy a mai nap Kétéves évfordulója annak a gyászos emlékű napnak, a midőn egy elátkozott orgyilkos kéz örökre elnémította azt a nemes szivet, a mely az anyai szeretet annyi melegével dobogott a trón magaslatáról érettünk, magyarokért. S minthogy ez az évforduló rendszerint összeesik az iskolai ev megnyitásának ünnepével, egyházunk hatósága elhatározta, hogy ezt a napot évről-évre s mindenkorra nagy királynénk, Erzsébet királyné emlékezetének szentelendő gyászünneppé avatja. Nagynak nevezem őt. elhunyt királyasszonyunkat, mert a magyar nemzet a maga uralkodójának vagy uralkodónéjanak nagyságát első sorban annak a szeretetnek a nagysága szerint méri, a mely őt népeihez fűzi. A szeretetnek pedig az az áldása, hogy folytonosan szeretetet nemz. Emlékezzünk csak vissza arra a korszakra, a midőn az erőszak uralma nehezedett nemzetünk fáradt testére, — midőn az ősi alkotmany romjain sirattuk az elvesztett szabadságot ; — midőn a börtönre vetett hősök rabbilincseinek csörgése a szabadulásért való imának visszhangját keltette százezrek szivében; — midőn a nemzet és a legfelsőbb hatalmi tényezők közötti viszony kapcsa jéghideggé dermedt; s midőn hazánk történeti fejlődése ahhoz a válságos ponthoz ert, a mely a nemzetet a vegkimerülés es a megsemmisülés veszelvével fenyegette: ím akkor szállt le közénk a gondviselés követe gyanánt nagy királynénk. Erzsébet királyné magasztos alakja. — Rátette áldó kezét a nemzet sorsára; — visszarántotta az örvény szélétől; — mérhetlen szeretetenek melegével felolvasztotta a dermedtség jégkérgét; — feloldozta a szenvedők bilincseit; — új remenyt fakasztott a csüggedők lelkében ; — a nemzet s fejedelem szivét a szeretet s bizalom kötelékeivel fűzte egymáshoz. — És a szeretet ez áldásos müvének eredményeként: nemzetünk visszanyerte szabadságát, alkotmányát, önrendelkezési jogát. — Népeinek bálája és aldása kísérje érette nagy királynénk elenyészhetlen emlékét. Szeretet és szenvedés: két keresztyén ikertestvér. — Az első vigasztalást nyújt az utóbbinak, az utóbbi a vértanúság koronáját nyújtja az elsőnek. Erzsébet királynénak mindkettőben bőven volt része, s a kettő együttvéve szinte szentte avatta őt ; szentté, annál a rajongó imádásnál fogva, a wielylyel a magyar nemzet az ö feled hetlen emieke elölt ieborul. Hajtsuk meg tehát mi is a kegyelet gyászlobogóját nagy királynénk drága emieke előtt, mely bizonyára örök fénynyel fog élni a nemzet szivében, a mig az utolsó magyar ember él e haza földén. Puky Gyula, iskolafelügyelő, gondnok. TÁRCA. Zárda és világ. (Folytatás.) Természetes, hogy ha közelebbről vizsgáljuk kelet népe szerzeteséletét, azt a benyomást nyerjük, hogy az nagyon sivár, egyforma elet volt; mivel nem volt más célja e földön, mint a nélkülözés. Eme, tisztán negatív természetű önmegtartóztatással szemben már halhatatlan érdemet szerzett magának Nursiai Benedek Alsó-Olaszországban, az 500-ik év körül a saját zárdája számára alkotott ama szabályokkal, melyekben kötelességükké tette a szerzeteseknek, hogy nyárban 8 órát, télen 6 órát kézi munkának szenteljenek, e mellett pedig istentiszteleti gyakorlatokkal és a szentírás olvasásával foglalkozzanak. Ez által a zárdák áldásos intézetekke váltak. Sokszor ezek mentették meg egyedül a művészetet és a tudományt. E tekintetben p. o. milyen előkelő helyet foglal el a szentgalleni zárda! Igen, a zárdák sokszor vadonokban állíttattak fel, a melyek aztán a barátok szorgalma folytán szép kertekké alakultak át. A zárda-iskolákban valami egyebet is tanultak a világ hatalmasai, mint élvezni és erőszakoskodni. De hát mi vitte az embereket a zárdába? Egyiket az űzte a zárda falai közé, hogy szivének legdrágább kincse elragadtatott tőle. Mivel kitört a gyémánt, kevés értéke maradt a foglalatnak, s ő a zárdafalak közt kereste azt a békességet, a mit nem adhat a világ. Mások azért vonultak a zardába, mivel attól tartottak, hogy becsületességüket nem tarthatják meg a durva és gonosz világban. Ismét másokat az Isten iránti buzgóságos szeretet hajtott oda. Ezek meg akarták hozni Istennek ezt a végső és legnagyobb áldozatot; lemondtak a kedvező életviszonyokról, nem lelkiismereti furdalás okából, hanem, az ő felfogásuk szerint, az élet legmagasztosabb célja iránti csodalatra méltó lelkesedésből. Természetes, hogy azok, a kik az Isten iránti buzgóságos szeretetből léptek a kolostorokba, legkönnyebben meg voltak nyerhetők ama leiadatnak, hogy önzetlen hűséggel menjenek ki ismét a világba és munkálkodjanak az emberiségért. Tudjuk p. o, hogy a nemes emberbarát, Paulai Vincze ezer számra menő derék embert képezett ki arra, hogy a magokra hagyott gyermekeket összegyűjtsék, a szegény betegeket a kórházakban és egyéb gyógyintézetekben ápollak, a foglyokat a börtönökben és gályákon felkeressék, s mindenekfelett abban fáradozzanak, hogy az emberiség égető sebeit gyógyítgassák. Ha ebben a szeretetbeli munkában sok emberileg tökéletlen dolog történik is, mi annyira elfogulatlanok vagvunk, hogy az ebből származott és még mindig származó sok jót. Isten iránti halával ismerjük el. Nem tartjuk vissza bámulatunkat az irgalmas nővérektől, a kik önzetlen hűséggel tartanak ki a legveszedelmesebb és legrútabb betegek mellett is. Ki kell jelentenünk, hogy a diakonisszák jótékony intézete, a vörös-kereszt nővérek egylete a pápás egyház irgalnris nővéreitől kapta a legfőbb mozgató erőt.