Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-16 / 37. szám

A mi lehetetlennek látszott, az ma könnyűvé vált; a rendkívüli nem lep meg többé senkit. Valóban a tudományok terén páratlan eseményeket képes felmutatni a XlX-ik század. De, — vájjon ezzel valóban boldogabbá is lett-e az emberiség? Vájjon az észnek fénye képes-e kielégíteni a sziv vágyait, ós a kedélyvilág követelményeit? Vájjon az emberi nyomor és szenvedés megszűnt-e, avagy csak lényegesen csökkent-e ? A természettudós azt mondja, hogy: igen; a bölcsész ós theológus azt állítja, hogy: nem. Amaz az ész és természet korlátlan hatalmára hivatkozik ; emezek a lélek rejtélyeit, a valláserkölcsi eszmék végtelen világát állítják szembe. Az ellentétes felfogások közötti harc rettenetes; évről-évre élesebbé, hevesebbé válik. Zaját ós hatását súlyoson érzi az egyház, érzi a társadalom, mely iránytalan vergődésével az egész világ tudósait és államfórfiait foglalkoztatja; de melynek eddig csak az a tanulsága, hogy a vallás ós erkölcs nélkül sem család, sem egyház, sem állam nem kormányozható. Messze vezetne, t. közgyűlés, annak fejtegetése: minő viszontagságokon ment keresztül az egyetemes keresztyén egyház és különösen a mi magyarhoni evang. egyházunk a lefolyt század alatt? Pedig érdemes ós korszerű volna részletes és alapos tanulmány tárgyává tenni a r. kath. egyház azon intézményeit, melyekről a hires protestáns angol történetíró, Macaulay, azt irta, »hogy talán még akkor is fenn fognak maradni, midőn valami ujzeelandi utazó egy nagy pusztaság közepett, a londoni hid egyik tört ivezetén foglal helyet, hogy Szt. Pál romjait leraj zol ja Érdemes volna megvizsgálni magasabb szempontokból az evang. protestáns egyház szervezetét, szakadozottságának és erőtelensógének okait, — és összevetni azt a szellemi erőt, mely teljes fényében különösen az angol ós német theológiai és történelmi irodalom hatalmas alkotásaiban ragyogott. Es mindenek felett érdemes és szükséges lenne a magyarhoni ev. protestáns egyház fejlődósének belső erőit kimutatni, hogy kitűnjék: mennyire haladtunk előre tudományban, irodalom és hitbeli buzgalomban egy század lefolyása alatt?! Ezt azonban szabadjon ezúttal csak hálás gondolkodási tárgyul vetnem fel, a végett, hogy a század egyházi eseményeinek gonclolatbeli felidézése és fontolgatása által tanuljuk megbecsülni apáink szent örökségét, a kik nekünk nehéz viszonyok között, nagy küzdelemmel, nagy önmegtagadással, lelki, testi szenvedéssel megszerezték az a szabadságot és azt az önkormányzatot, melyet most már háborítlanul felhasználhatunk szeretett ev. egyházunk emelésére és felvirágoztatására. Vajha méltóan fel tudnók használni legújabb küzdelmeinkben is ! Mert különös napokat élünk. A magyar keresztyénség és a magyar királyság kilencszáz éves jubileuma sajátságos fejleményeket hozott napfényre. Az evangéliumhoz hű magyarhoni keresztyének és az alkotmányos szabadságért hiven küzdött protestáns rendek fiai, fájdalom, távol maradtak a kétségtelenül nagy és szép jelentőségű ünnepélyről; mert annak rendezői kizárólag a magok számára kívánták lefoglalni a magyar királyság ós keresztyénség ünneplésének jogát. A mi Esztergomban törtónt, a mi ott elmondatott, az méltó volt az ünnepély jelentőségéhez; de kétségen kivül szebb lett volna minden, ha az ország szivében, testvéri szeretetben egyesülve, valamennyi hazai keresztyén felekezet, sőt az egész ország együtt ünnepelt volna ! Hogy nem igy történt, sajnálni lehet; hogy a béke főpapjának bölcs szavai után a gyűlölködés szűkkeblű vezéreinek szeretetlen hangja zavarta meg a jó hangulatot, azt már fájlalnunk kell. De ne keressük ennek okait. Szomorú idők reminiscenciái ujulnak fel emlékezetünkben, mikor azt a kizárólagosságot látjuk, mely a földnek és égnek minden dicsőségét csak magának tulajdonítja. Ám higyjék és hirdessék, hogy Istennek napja egyedül csak ő reájuk süt; hogy az üdvösség egyedül nekik van fenntartva; hogy a magyar államnak erőt ós ethikai tartalmat egyedül csak ők kölcsönözhetnek, hogy a civilizációnak ós tudománynak egyedül ők a terjesztői stb. Ám legyen. Ne háborgassuk álmodozásaikat. De az élet, a tapasztalás és a történelem ellentmond;az irás pedig azt mondja: »a ki magát felmagasztalja, megaláztatik!« Nagy hiba lenne, ha mi ellenfeleinknek sértő kitörései által hasonló kitörésekre engednők magunkat ragadtatni. Valóságos hazaellenes bűnt követnénk el, ha a békétlenséget és gyűlölséget szitó apostolok balga beszédei által felingereltetve, hasonló gyűlölettel segítenők előidézni hazánk történelmének azt a gyászkorszakát, melyre jólelkű, felvilágosodott róm. kath. honfitársaink és r. kath. történetíróink is csak borzalommal szoktak emlékezni. Tudom, hogy nehéz az önmegtagadás erényének gyakorlása akkor, mikor magasrangú pártvezérek az egész világ előtt nyíltan hirdetik, hogy a reformáció a tatárjáráshoz és a