Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-09-09 / 36. szám

azt az örömet, a mely bennünket Isten iránt háladatosakká tesz ; ö nem kívánja a világ gyűlöletét. De hogy áll e tekintetben az apostolok dolga ? Kétségtelen, hogy Jézus tanítványaiban korán kifejlett a világgyűlölet bizonyos vonása. Mikor azt írja Pál apostol: »a nőtelen azokra visel gondot, a melyek az Úréi, a házas pedig a világi dolgokra, melyek az ő felesegének tetszenek ; a hajadonul maradt nő az Úr dolgaira visel gondot, a férjhez ment nő ellenben arra, hogy az ő férjének kedvére legyen*, — kénytelenek vagyunk elismerni, hogy eme szavak a pápás egyháznak tényleg oly támpontot nyújtanak, melyek alapján ügy tüntetheti fel a világgyűlöletet és a világról való lemondást, mint a szentírás által követelt feltételt. Pál apostol szavai által irányíttatva, az ő követői különböző okokból még messzebbre mentek. Először is — és ez mindenesetre fődolog — a keresztyéneknek egészen más felfogásuk volt az életről, mint az ó-testamentum kegyes embereinek. Rájok nezve az élet nem volt egyéb, mint a legszorosabb egybeköttetés az Úrral, a Mesterrel. Jézus Krisztussal s belső kapcsolat a mindenható Istennel. Ez tehát a lélek élete volt; tiszta és nagyszerű, lelkesedéssel teljes, mely messze felülemelkedett a földi dolgok változandóságán, — mondhatnók: örök élet, a mely újból meg újból igazolta idvezítő erejét. A szó legmagasabb értelmében ez volt előttök az élet, ép azért reájok nézve a földi javak elveszítették azt a megfelelő értéket, a melylyel Izrael kegyes embereinek szemeben tündököltek. Ehhez járult, hogy a keresztyének állandó mártiromsággal fenyegettettek. Mindig készeknek kellett lenniük, hogy hitökért szenvedjenek és meghaljanak. Máról holnapra a legiszonyúbb vihar zúghatott el fejők felett; tehát folyvást szabadoknak kellett lenniök mindattól, a mi földhöz köti az életet. Kicsinyelniök kellett a muló élet fényét és boldogságát. De milyen különös! Mikor megszűntek az üldözések s nem voltak többé vértanúk, ép akkor terjedt el a szerzetes élet iránti hajlandóság feltartózhatlan gyorsasággal a keresztyének között. Ép abban a korban, mikor a ker. vallás a roppant kiterjedésű római birodalom államvallásává leve; ép abban és a következő században történt, hogy a legmíveltebb keresztyének közül ezren meg ezren vonultak ki a kopár hegyek közé, teljesen lemondva a világ minden dicsőségéről, hogy teljesen szegény, nélkülözésben gazdag életet folytassanak. Honnan ez a különös jelenség? E korból beszéli p. o. egy Paula nevű előkelő római nő, hogy az előkelő, gazdag családi életnek minden örömeit, a patrícius család finom míveltségét, a világfőváros tündöklő élveit, hiú, nyomorult semmiségnek tekintette és legforróbb vágya abban öszpontosult, hogy a világ zajától távol, Bethlehemben, szegénységben és alacsony sorsban élhessen. Ettől a vágyától nem térítette őt el se neveletlen gyermekei magukra hagyásának elgondolása, se háznépének esedező kérése. Elhagyta Rómát. Szerettei elkísérték egész Ostiáig, a hol hajóra volt kelendő. Midőn hajóra lépett, nem nézett hátra, hogy valamikép elhatározásában meg ne ingassa a tengerparton könyező gyermekeinek és rokonainak látása. Honnan ez a különös jelenség? A törtenet azt adja feleletül: nem abban a korban történt először, hogy a teljes lemondás tana prédikáltatott. Már az előtt több ezredévvel hirdette távol keletnek egyik bölcse: »Az egész élet gonosz és ennek a gonosznak az oka az éleihez való ragaszkodás. Ha az ember megnyugvásra akar szert tenni, akkor az élethez való ragaszkodásról le kell mondania«. Ezek voltak az általa úgynevezett nagy igazságok, a miket ő India népeinek hirdetett. Ezren meg ezren csoportosultak a legelőkelőbb és legmíveltebh körökből ezen ember körül, megragadtatva az ő lángoló buzgalommal hirdetett tanaitól. Milyen komor élet- és világnézlet van ebben a tanban kifejezve! Millió évekre volt szükség, hogy az örök világtervezet elkészüljön s az ember, mint a teremtés koronája, a földön megjelenhessen. A föld készen volt számára, neki a kész uraságot kellett elfoglalnia. És íme, hatalmának es műveltségének magaslatán azt hirdeti egy királyfi: »Az egész elet szenvedés és nyomorúság*. A ki egyszer ezt a felfogást magáévá teszi, annak szükségkép ott kell hagynia mindazon viszonyokat, a melyek közt ő az élet kellemetességeit élvezé; annak szerzetesnek, koldusnak kellett lennie. Igy vonult végig a Ganges melléki síkokon a száz és ezer számban koldulók csoportja. Némán nyujták kolduscsupraikat azok elé, a kik ezeket a különös vándorokat borzalommal, tisztelettel és részvéttel vegyes érzelemmel, ajándékokkal látták el és a kik ezektől a koldusoktól viszont ajándékul nem hálálkodást, hanem a mester »nagy igazságait* nyerék. Bármily komoran hangzott is ez a kijelentés, azért az lelkes fogadtatásra talalt nemcsak Indiában, hanem egész Keletázsiában. A zárdák száma ezrekre szaporodott és a nők, a nagy akadályok dacára sem engedtek azon jogukból, hogy a világból való menekülésben ők is részt vegyenek. De nemcsak a távol keleten gondolkoztak az életről ilyen szomorúan. Ehez hasonló világnézettel a magas iniveltségű görög nemzetnél is találkozunk. Ott is érvényesülni tudott az a tan: »Az élet nem érdemes arra, hogy leélje az ember. Az a lélek, a mi az embert igazán emberré teszi, az a lélek ebben a szenvedő életben úgy van, mintha fogságban volna és a halál napja képezi szabadulásunk napját*. Igy tanított a bölcs Pythagoras, igy Heraklit, igy az Orphikusok figyelemre méltó csoportja ; leglelkesebben azonban a minden idők nagy bölcseinek egyike, a nagy, nemes Plató. Ő azt mondta, hogy az emberi lélek vágyak és kívánságoktól hajtatva jött alá égi hajlékából a földi világba. Itt alant pedig mélységes vágyódással tekint az ő valódi, égi hazája felé. Ez a honvágy érvényesül azon nemes egyénekben, a kik arra törekszenek, hogy mindinkább meghaljanak a világra nézve. Mennél közönyösebbé lesz valaki a világ iránt, annál inkább remélheti, hogy lelke feltalálja az égi haza felé vezető utat s megtalálja a boldogító nyugodalmat. A nagy bölcs útján haladtak előre a többi görögök is, és a mit a nagy bölcsek hirdettek, az a nemzet széles körben elterjedt közkincsévé leve. A közvélemény mind inkább oda lyukadt ki, hogy az ember, ha egész ember akar lenni, mondjon le a földi örömökről. Legyen közönyös előtte a földi élet minden dicsősége. Az a legbölcsebb, a kinek a földi világból semmire sincs szüksége. Ennél fogva az tehetett szert a bölcs hírnévre, a ki lemondott mesterségéről s koldulásra adta magát; a ki mezítelen lábbal és fővel, durva szőrcsuhába öltözve, kevély léptekkel haladt végig a városon; a ki beszédében kevésre becsülte a tudományt és művészetet s a legnyotnorúbb táplálékkal is beérte. Milyen lenézőleg tekintett, egy ily antik lazzaroni az emberiség azon részére, a mely még földi dolgokkal bajlódott, mely földi ragyogás után sovárgott ! Neki is az volt a jelszava, a mi a később keletkezett kolduló szerzeteké :»Megutálni a világot; utálni, hogy az ember utált legyen«. A legnemesebb indokok és a gondtalan tunyaságra való hajlam ugyanazon lemondási köpenybe burkolódzott. A koldús bölcsek egész raja vonult át a római és görög városokon, azt a tudatot hordva kebelében: »Mi az élet magaslatán állunk, mert mi lemondtunk a világról*. Mindezeket szem előtt kell tartanunk, hogy meg-