Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-08-19 / 33. szám

földrészeket járhat be, s a különböző országok idegenekül tűnhetnek fel előtte, — de Istenházában a megszokott otthoni hangok csendülnek meg előtte. Ha egy több száz év előtt élt római katholikus ember visszatérne ma az élők közé, nem találná magát otthonosan régi helyén; Istenházában azonban ugyanazon istentisztelettel találkoznék, a melyben egykor épületeskedett*. Ha ezeket az énekeket és imádságokat közelebbről szemügyre veszszük, látni fogjuk, hogy a római egyház oly bámulatos finom érzékkel rendezett el mindeneket, hogy az áhitat a mise alatt fokozatosan emelkedik, egész addig a pillanatig, a mikor az átlénvegülés csodája végbemegy. Mikor a csoda megtörtént és az áldozár felmutatja az átlényegült kenyeret, a Krisztus testét, — ennek láttára az egész közönség térdre hull. Ha igazán hivő közönséggel van dolgunk, a tiszteletteljes félelem szent borzalmát érezzük átvonulni a gyülekezeten. Az a közönség oly erővel érzi az Isten jelenlétét, a minővel nála közönséges időben nem találkozunk. Miután pedig az áldozár napról-napra ilyen képtelen nagy csodát hajt végre, nem ütközhetünk meg azon, ha ö a maga híveitől a vallás dolgaiban föltétlen engedelmességet követel, úgy, hogy a közönség úgy tekint fel rá, mint valami magasabb lényre. Itt aztán a mi felfogásunk szerinti szabadságról természetesen szó sem lehet. Itt az egyes hivő nem vizsgálódhat, nem nyomozhat, nem kételkedhet. Alá kell vetnie magát a csodának, ha róm. katholikus akar maradni; különben a r. katholikus hit egész fundamentuma összedőlne és az egyház megszűnnék a nep szivének abszolút parancsoló, de egyúttal abszolút nyugalmat is adó hatalma lenni. így megy végbe a csodák legcsodálatosabbika, a megfoghatlan dolgok leghomályosabbika, szakadatlanul, a legnagyobbszerü alakban. Százezer áldozár mutatja be naponta a csodálatos áldozatot; százezer áldozár veszi magához naponta a Krisztus testet és vérét s a Krisztus testével magába öleli az ő egész lelki egyéniségét is. De nem lehet-e már ezek után feltételezni azt, hogy ha az áldozár így összeforrasztja a maga lényét az Idvezítőével, akkor neki a Jézus lelki életerejétől is mind jobban áthatottnak kell lennie? Vájjon a történeti tapasztalás igenlő választ ad-e erre a kérdésre? Az áldozár valami égit, valami örökkévalót vesz fel magába, a minek, benső szükségességnél fogva, mind inkább el kell nyomnia a földit, a mulandót. Úgy viselik-e magoKat ezek az áldozárok, mint a kik napról-napra jobban eltelnek a Krisztussal, úgy hogy végezetül azt mondhatják az apostollal: »Élek többé nem én, hanem él én bennem a Krisztus* ? Meg vagyunk győződve arról, hogy sok tiszteletreméltó egyén van közöttük, és nem kételkedünk a felől, hogy az áldozárok túlnyomó nagy többsége ne venné komolyan a maga hitét. De hát át voltak-e hatva mindég és át vannak-e hatva manapság attól, a ki ezt mondotta: »Áldjatok azokat, a kik titeket átkoznak ; imádkozzatok azokért, a kik titeket gyűlölnek és háborgatnak. A megrepedezett nádszálat ne törd el; a füstölgő gyertyabelet ne oltsd ki«. — Az emberiség nagy barátja példája szerint jártak-e el mindig, a ki azi mondá magáról : »Nem azért jöttem, hogy kárhoztassam a világot, hanem hogy idvezítsem azt* ? Oly kevésre becsültek-e mindig a világi uralmat, a világi dicsőséget és világi gazdagságot, mint Jézus? Távol van tőlünk, hogy kárhoztató Ítéletet mond|unk a testvér-egyházról; mert a kölcsönös kárhoztatásból és Ítélkezésből az idvességre vágyó emberiségnek semmi haszna sincsen. ítélje meg minden egyházat a saját hivei szine-java, és hajoljon meg mindenik azon ítélet előtt, a mit a Krisztus nyilatkoztat ki az egyes emberek lelkiismeretében. Ennyit azonban mégis meg kell mondanunk : ha elgondoljuk azt, hogy a keresztyénség története mennyi vérrel van megírva, — hogy a keresztyén népek mennyi kimondhatlan fájdalmat okoztak egymásnak: mélységes fájdalom járja át lelkeinket és elodázhatatlanul vetődik fel előttünk a kérdés : vájjon az a millió áldozár, a kinek olyan nagy hatalma van a hivek felett, nem akadályozhatta volna-e meg mindezeket és nem akadályozta volna-e meg, ha igazán betöltötte volna őket a Krisztus? — Sajnos, de igaz, hogy a századok folyamán ezerszer feszítették meg újból meg újból a Krisztust. És ha bepillantunk korunk fájdalmaiba és visszásságaiba, úgy tetszik, mintha Jézus most is a hegytetőn állana s onnan nézne alá a küzdő testvérekre és ezt mondaná nekik: »Vajha eszetekbe vettétek volna, a melyek a ti békességtekre valók ! De az most elrejtetett a ti szemeitek elől*. Azonban ezek a szomorú elmélkedések nem riasztanak vissza bennünket annak kijelentésétől, hogy a pápás hivők milliói megtalálták a misében az isteni irgalom tényét és ma is számtalan millió azok száma, a kik legfőbb vigasztalásukat mind életükben, mind halálukban a misében találják fel. Mi tiszteljük ezek hitét; nem bántjuk, — de nyugodtan és határozottan haladunk a magunk útján. íme, milyen egészen más a protestáns istentisztelet, mint a római katholikus! Ha a pápás áldozárok az ó-testamentomi áldozárokról és papi fejedelmekről vettek mintát, akkor mi protestáns papok inkább a prófétákra gondolunk. Az a mi legfőbb óhajtásunk, hogy ezek lelkéből kölcsönözhessünk valamit magunknak hivatalunk folytatásához. Kik voltak azok a próféták? Nagylelkű honfiak, a kiknek szive az Isten és haza iránti tiszta szeretettel volt tele. Nemes, őszinte emberek, a kiket a nemzet lelkiismeretének lehet mondani; a kik nepöktöl tisztességes életmódot, az iparban és kereskedésben hűséget és becsületességet, az árvák és özvegyek iránt könyörületességet kívántak, s a kik ebben keresték az igaz istentiszteletet. Hányszor megtörtént, hogy a próféták boszankodtak a templomi istentisztelet miatt, mivel honfiaik azt hitték, hogy áldozataikkal és ünnepi ceremóniáikkal biztosíthatják magoknak Isten kegyelmét, habár lábbal tapodnák is a becsületes életmód alaptörvényeit. Isten nevében mondja Ézsaiás: »A bárányok vérében nem gyönyörködöm, a jó illattétel utálat elöltem; ünnepeiteket gyűlöli lelkem; és ha kiterjesztitek kezeiteket: elrejtem szemeimet előletek, mivel vérrel rakvak kezeilek*. És az