Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-07-15 / 28. szám

leges hirdetését, azt mondhatta magában: »ha erről a tárgyról protestáns lelkész beszél, bizonyosan ezt a jól ismert mondatot fogja motto gyanánt előadása homlokára jegyezni: lám mi vad emberek még is csak jobbak vagyunk*. Pedig ma sincs egyéb óhajtásom, mint az, hogy az igazságról lehetőleg pártatlan bizonyságot tegyek. De hát egy igazi protestáns beszélhet-e a katholikus papságról felháborodás nélkül ? Azt szokták mondani, hogy a katholikus nép jó és becsülni való. Ez jó békességben tudna lenni más hitvéleményü embertársaival és szivesen épülne a minden keresztyén emberrel közös hitben; csakhogy ezt folytonosan lovalja a klérus, vagyis a papság. Ez a papság ma teljes erővel fújja újólag a türelmetlenség harsonáját és szolgaságba akarja hajtani a lelkeket. Nem a lelkek üdvét, hanem az azok feletti uralmat keresi a papság, a hierarkhia a népek romlása volt minden időben. Kénytelen-e a protestantizmus a katholikus klérus minden kemény Ítéletét, minden rágalmazását nyugodtan elszenvedni ? Ismert-e ez el valaha valami jót a reformátorokban? A klérus még most is olyan, mint a Luther idejében volt, a régi gonosz és hatalmas ellenség, a mely a legfelségesebb lelki javak megsemmisítésére törekszik. Ezzel szemben minden jóakarat gyengeség; ezzel szemben nincs helye ennek a jelszónak : »boldogok a békességre törekedők*; hanem a nagy mester ama másik nyilatkozatához kell folyamodni : »nem azért jöttem, hogy békességet hozzak a földre, hanem hogy fegyvert*. Izzó haraggal küzdöttek a protestánsok századokon keresztül a katholikus papság ellen és nem kímélték azt meg semmi szigorú kárhoztatástól. A pápáról azt mondották, hogy az az Antikrisztus maga, a katholicizmust a zsidóságba és pogányságba való visszaesésnek állították s az áldozárokat az előhaladás és népszabadság ellenségeinek tekintették. Jó és helyes dolog volna-e, ha mi is ilyen elkeseredetten mérges hangon beszélnénk? Tapasztalva azt, hogy a katholikus áldozárok gyalázatosan szidalmazzák és teljes erejökből üldözik a protestantizmust, feljogosít-e ez bennünket arra, hogy a hasonlót hasonlóval viszonozzuk, vagy feljogosít-e arra, hogy mi is olyan gyalázatos pöffeszkedő hangon feleselgessünk vissza, mint a minő hangot ők sajtójukban használnak ellenünk? Nem és ezerszer nem! Mennél jobban át vagyunk hatva attól a meggyőződéstől, hogy mi a tiszta evangéliumi igazság talaján állunk, annál örvendetesebben biztathatjuk magunkat az Urnák ama szavaival: »boldogok lesztek, mikor titeket szidalmaznak, háborgatnak és minden gonosz hazugságot mondanak felőletek én érettem«. A katholikus egyház elleni szenvedélyes gyűlölség semmikép sem volt hasznára a protestantizmusnak: mivel az a hasonló fanatismus, mely a katholicismusban csak halált és sötétséget látott, azt eredményezte, hogy a protestánsok ádáz dühvel kaptak hajba egymással. Betegségként kapott iábra köztük az egymás kölcsönös kárhoztatásának vágya. Bekövetkezett az, hogy egy pápa helyett száz meg száz apró pápa támadt, s a nagy katholikus egyház helyett apró gyülekezetek egész tömege keletkezett, a melyek mindenike feljogosítottnak érezte magát arra, hogy a többieket eretneknek kiáltsa. A szószéken lábra kapott a rágalmazás és szidalmazás, a civódás és veszekedés és ezek mellett aztán a fődolog, a keresztyén élet egészen háttérbe szorult, s valóságos istenitélet s új zúgó szélként nyargalt át a protestáns országokon a katholicizmus fergetege, s elszakította a protestantizmustól újból egy jó részét ama népeknek, melyeket ő örökre a magáénak tartott. Nem lehetünk eléggé tudatosak, ha a szent dolgokban valamit keresztülvinni kívánunk, itt pártatlan és szenvedélytelen igazságosságra kell törekednünk. És itt szó sincs arról a simaságról, mely a mély szakadékokat, a virágos szóáradat fátyolával akarja eltakarni, s a mely békességet prédikál ott, a hol nincsen béke. Az ilyen simaság csak a karakter hiányát mutatná. Mi arra törekszünk és protestáns testvéreinktől is azt követeljük, hogy az igazság fegyvereit használják. Hogy vájjon az ellenfelek igazságosak maradnak-e velünk szemben, hogy vájjon úgy itélnek-e felőlünk, hogy azzal megállhatnak az igaz Isten előtt is, azt egészen rájok bízzuk. Mi megteszszük kötelességünket, akár követnek ellenfeleink, akár nem. Ha mi a Jézus idejében egy szombatnapi reggelen, mikor még a nap nem bukkant elő a hegyek mögül, ott lehettünk volna a jeruzsálemi templom előcsarnokában, láthattuk volna a főpapot, a mint tündöklő aranyos öltönyében az oitárlépcsőkön halad felfelé, a mint a neki nyújtott áldozati tárgyakat a lobogó lángok közé dobja. Hallhattuk volna a fehérruhába öltözött száz meg száz pap zsolozsmáját, a mint az végig zúgott a templomtéren és egész Jeruzsálemen, s a mint ebbe a zsolozsmába időnkint beleszólt a harsonák hangja, az egész népség egyszerre földre borult. íme a katholikus áldozárság előképe! Igaz, hogy a katholikus áldozárok nem képeznek öröklött állást, mint Izrael papjai; de bizonyos szent öröklés által mégis a legszorosabb kapcsolatban vannak egymással. Ok azt tanítják ugyanis, hogy az apostolok, midőn kezeiket tanítványaik fejére veték, ezáltal valami titkos isteni módon apostoli és áldozári szentséget közlöttek velők, ezek a tanítványok meg hasonlóképen cselekedtek az ő utódaikkal. Igy aztán egy szakadatlan láncolat képződött köztük mind e mai napig. A ki egyszer ennek a titkos Szentségnek birtokába jutott, az az áldozárság letörölhetlen jellegét viseli magán. Ha az az áldozár erre a szentséére nem mutatja magát méltónak, annál szigorúbb isteni Ítélet atá esik. Az áldozárság egy szorosan egybekapcsolt egészet képez, isteni rend szerint lemenő vonalban tagolva: legfelül áll a keresztyénség feje, a Rómában székelő szent atya, azután jönnek a bibornokok, érsekek, püspökök, dékánok, le egész az egyszerű áldozárok és diakónusokig. És ha százezerre megy is az áldozárok száma, ők mind a mellett is a legszorosabb kötelékkel vannak egymáshoz fűzve és pedig a föltétion engedelmesség kötelékével, mivel az alsóbbak a felsőbbeknek a vallás és keresztyén életvezetés minden dolgaiban engegelmeskedni tartoznak. Az egyes áldozár nem egyéb, mint az uralkodó