Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-17 / 24. szám

a ki meghalt bűneimért és föltámadt megigazulásomért. Teremtsetek, ha tudtok, egy új emberiséget, mely ne vétkezzék többé, s adjatok annak evangéliumot engesztelő áldozat nélkül: mindaddig, míg itt alant bűneink és gyalázatunk súlyát hurcoljuk, ahhoz a Krisztushoz fordulunk, a ki megvált tegnap, ma, mindörökké. Megszentel. Evvel azt akarom mondani, hogy századokon által új életet ad az emberiségnek, átalakítva a sziveket, megváltoztatva az akaratot; egyszóval ugyanazt a munkát végzi a lelkekben, melyet földi életében végzett, meggyógyítva a bélpoklosokat, megtisztítva az ördöngöseket, föltámasztva a halottakat. Tudom, mit fogtok felelni erre. Rámutattok, hogy milyen állapotban volt gyakran a keresztyén egyház, s azt kérditek, mely jelekből lehetett olyankor a Jézus Krisztus folytonos munkálkodására következtetni? Hol volt az a megszentelő munka Konstantin vagy Klodvig idejében, vagy később, mikor a már keresztyénné vált Galliában Merovingjeink a becstelenség és gonoszság minden nemeinek visszataszító látványát nyújtották? Hol volt akkor, mikor a bizánci császárságban a romlott udvar és papság, idejét a legaljasabb élvezetek és a nem teremtett Ige fölött folytatott époly ravasz, mint bősz viták közt osztotta meg? Hol volt VI. Sándor idejében, mikor a keresztyén Európa Róma százados ünnepélyére volt hivatalos, hogy ott abban gyönyörködjék, a ki a szent főpap nevet viselve, gyalázatosságban a császárokon is túltett? Hol volt II. Fülöp idejében, kiről el lehetett mondani hogy : »Maga volt a sátán, uralkodván Jézus Krisztus nevében*, Hol volt később a protestáns vagy r. katholikus egyházak kebelében, melyek oly gyakran alásülyedtek, elvilágosodtak, haszontalanná váltak, mint a só, mely megízetlenül ? Ott volt, testvéreim, titkosan és elrejtve, azokban a szivekben, melyeket a világ nem ismert, s a kik azok közé vegyülve, kiknek neve csak botránkozást idézett föl, kegyeletesen megőrizték a hitnek és az örökkévaló reménységnek kincset. Ott volt azokban a számüzöttekben, azokban a vértanúkban, gyakran azokban az eretnekekben, a kiket a hivatalos papság annyi meggyalázó nevvel illetett. Ott volt valamely zárda szűk cellájában, vagy a hegyek barlangjaiban, azoknak az alázatosoknak, azoknak a megvetetteknek a szivében, a kik nem hajtottak térdet a bálvány előtt. És ezért maradt eletben a keresztyén egyház; ezért áll fönn most is, megmentve isteni Feje által, a ki őrködött fölötte s a ki megvédelmezte védelmezőinek bűne ellen, mely veszelyesebb volt ránézve ellenségei gyűlöleténél. Figyeljetek meg csak : mindenütt, a hol a Krisztusban hisznek, az életnek csirája el van rejtve, s ennek épen most is meggyőző bizonyítékát láthatjuk. Távol keleten vannak régi keresztyén egyházak, az örmények és görögök egyháza, melyeket a százados üldöztetés s legyőzőik erkölcstelen befolyása melyen alásülyesztett és megrontott. És mégis, ha ennek, a mi hadseregeink által is, fajdalom, elég soka védelmezett s mégis elettelen izlamismusnak a szétbomlását nézzük, kutatva, hogy kik lesznek örökösei ? — gondolhatunk e másra, mint e régi, elfajult nemzetekre, melyek sülyedtségük dacára is az egyedüliek, kik ott újra fölvirágozhatnak, mert vérükben és hagyományaikban van valami a keresztyénségből. Az örökkévaló Krisztusnak az az életet adó munkája messzebbre terjed, mint sejtenétek. Behatol a közöttünk élő hitetlenek szivébe is, a kik, mint jól mondják, megrázva a keresztyénség vén fáját, arról oly gyümölcsöket ráznak le, melyeket a keresztyénség elfelejtett leszedni. Igaz, a szegények és elhagyottak iránt mutatkozó élénk érdeklődésben, mely a modern demokrácia legnagyobb dicsősége; a fáradhatatlan igyekezetben, hogy a munkás ember számára tőkét biztosítsanak, mely megszerezze neki a függetlenséget s a kényelmes családi tűzhelyt, hol gyermekeit megóvhassa az elzülléstől és a gyaláza'tól; az utcákon kérkedő lehér rabszolgavásár ellen folytatott küzdelemben: — mindebben a Jézus Krisztus munkálkodását látom és ismerem föl, bár e mozgalmak vezetői nem vallják is magukat az ő követőinek. Óh, az újjászületésnek ez a munkája, melyet befejezettnek gondoltok, még alig, hogy megkezdődött. Világító torony ez, mely minden jóakaratú ember szeme előtt ott ragyog a jövendőben. S nem is fog soha megszűnni világítani az emberiség üdvéért, inert Jézus Krisztus megszentel, tegnap, ma, mindörökké ! Bersier után franciából Vargha Gyuldné. TÁRCA. Egy poétáról. »Vékony tudású koldus-papság Nem jól legeltet nyájt ma-napság, A nyáj mindegyre züllik-bomlik A díszes régi laj leromlik.* Olyan riadó nem hangzott mostanában a kálvini Sionban, mint a minőt ez a vers keltett a mult hónapban országszerte. Mint a darazsak, úgy zúdúltunk a kártévő gyerek után, a ki nád-sípja végével megbolygatta fészkünket. Megcsapkodtuk a szemeit, bele csimpajkóztunk a haja csimbókjaiba, összecsipkedtük az ajkait, a melyekkel dalolt. Nem rajtunk mult, hogy a szemét ki nem vájtuk, mint egykor a múzsák a thrák Thamyriszét. — Annyit mégis kisütöttünk volt, hogy papbért nem fizet, s igy semmi köze a mi tudásunk vékonyságához. A kárlévő poéta pedig ott sétálgat a Ferencz-József hidon és a reggeli szellőnek szögezve arcát rímeket penget össze: »Halálra mennék érted, ha kívánnál, Engem esz a lúg, ha fejed mosom, Rothadjon a nyelv, mely téged profánál, Édes enyim, szentem, magasztosom ...» Ez jól peng. — Hogy lesz tovább?