Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-17 / 24. szám

magának a protestáns szellemnek vala természetes és szükségszerű megnyilatkozása, azzal a kitűzött céllal, hogy reformált anyaszentegyházunkban az erőket egy nagy és nemes munkára hívja és tömörítse«. Az egyházi életnek különböző szervei és életformái vannak : »De vájjon ezekben az egyes szervekben és életformákban van-e elégséges erő ? Betöltik-e helyöket? Végzik-e kellő eredménynyel a rájok bízott munkát ? A külső formákban van-e elégséges tartalom ? Van-e a tagokban és a tagok összegében az egész társadalmat átható pezsgő életünk? Vájjon egyháztársadalmunk művelt tagjai és a nép, sőt önmagunk, a lelkipásztorok és a tanárok, a tanítók és a vezetésre hivott világi férfiak vájjon tisztán látják-e az előttük álló ós megoldásra váró feladatokat? És látjuk-e az akadályokat, melyek a fejlődő életet megakasztják, a szellemet haladó útjából kitéríteni akarják? — Mind olyan kérdések, melyek ügyeink komoly megbeszélésére serkentenek és arra sarkalnak, hogy beható bírálatot tartsunk elfogulatlanul. Birálat alá vegyük önmagunkat, saját élettevékenységünket, valamint a körülöttünk lezajló mindazon mozgalmakat, a melyek egyházunk fejlődését elősegítik, vagy annak haladását, sőt életét veszélylyel fenyegetik®. Molnár Albert a hitnek az embereket, a milliókat közösségbe fűző s a közösséget egyszersmind mindig ujjászülő erejét: a hitnek szociális oldalát emelte, ki beszéde első részében s mondá többek közt a következő, megszívlelendő igazságokat: »Merem állítani, hogy minél nagyobb valamely egyháznak igaz vallásos ereje, annál nagyobb egyszersmind igaz szociális ereje«. »Társadalmi munka nélkül egyházunk megszűnik a mai ós jövendő világfolyásban tényező lenni«. Majd kiemelve, hogy egyházunk feladatai megoldásában mindig első rangú tényezők maradnak ugyan a templom ós az iskola, —hangoztatta, hogy ezeken kivül még más szervezetekre is szükség van Szükség van egyháztársadalmi életre, »mely az egyént az iskolán túl is, a templomon kivül is környezze, óvja, segítse, irányítsa ; egyháztársadalomra, mely az egyénnel a maga ellenállhatatlan ós magával ragadó erejét szüntelen éreztesse®. »Egyházi együvé tartozásunk : érzület, melyet nem elég tanítani; ezt az együvé tartozást gyakorolnunk szükséges, ebben — benne kell élnünk«. »A vasárnapi istentiszteleti társadalom és az iskolák szorgalomidői társadalmán kivül egy mindenütt ott levő ós szüntelen munkás ós mindenkire kiterjedő társadalom szükséges. « »Ma már nemcsak templomi és iskolai szükségeink vannak, ele itt vannak megnövekedve ós sürgetve egyházunk szociális szükségei is. Mert nem lehetünk csak tanító ós prédikáló egyház; de egyházunknak cselekvőleg és áldásosán kell befolynia hivei életviszonyaira. Össze kell kötnünk a hitet ós szeretetet, anyagi segítséget ós lelki gondozást. A katedrai ós vasárnapi keresztyénség mellett a mai idő hétköznapi ós praktikus keresztyónséget is követela. Uj szervekre, új intézményekre van tehát szükség, a melyekben az egyház foglalkozzék híveivel és azokat is foglalkoztassa; mert »a mivel foglalkozik az ember, abba egész szivével csak annál jobban bele olvad. Föl kell az eddiginél jobban oldani híveink munkaerejóU. Mindezek színigazságok; ezeket hirdettük és sürgettük mi is meg nem lankadó kitartással, immár évek óta. S most, a mikor egy népes, illusztris értekezleten a hivatott vezetők ajkairól hangzanak fel, nem érezhetünk mást, mint szívbeli benső örömöt. Nem azért, hogy elveink, úgy látszik, diadalmaskodnak a jobb felfogásban. Ilyen hiúság nincs s nem is volt bennünk sohasem, — mert mi nem a magunk feltolásáórt, nem emberi hiúságból beszéltünk ; hanem örvendünk egyházunkért, a melynek bajait immár látják mind többen többen és, ha n e m a m í buzdításainkra is, de a viszonyok nyomása alatt mind öntudatosabb és általánosabb lesz az a meggyőződós, hogy elvégre tennünk is kell, ha élni akarunk. Örvendünk a felett, hogy a tenni akarásban immár látjuk azokat a módokat és eszközöket is, a melyek megtartatásur.kra valók. Két dologra nézve azonban reflektálnunk kell. Nem- azért, mert nem értenónk egyet benne, hanem azért, hogy egyfelől bizonyos félreértést eloszlassunk, másfelől pedig a jövő működés irányára nézve elmondjuk véleményünket. Mindkét dolog Molnár Albert elnöki megnyitó beszédében foglaltatik. Molnár Albert hangsúlyozta, hogy ma már nem elég a templom ós az iskola, s hogy új intézményekre ós szervekre van szükség egyházi ós egyháztársadalmi életünkben. Ezekre az új intézményekre és szervekre nézve két irányelvet jelölt meg. Az egyik az egyházi princípium, a mely szerint az új orgánumoknak egyházi orgánumoknak kell lenniök. »Egyházi életünk erősödésének, megújulásának magából az egyházból kell kiindulnia, nem pedig az egyháztól független, avagy az egyházzal csak koordinált egyletekből«. A másik elv az, hogy »az egyháztársadalmi új organumokat, intézményeket . . . nem bazirozliatjuk dogmatikai szuhtilitásokra, egyik-másik theologiai iskolai nézetrecc. Mindkettőt aláírjuk, — annyival is inkább, mert sohasem hirdettünk és sürgettünk mást; de vannak némely megjegyzéseink. Igaza van Molnár Albertnek, hogy minden, az egyházi éle-