Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-06-03 / 22. szám

akarattal együtt vagyunk-e? Együtt vannak-e a papság és a világiak? Együtt van-e a lelkipásztor híveivel ? Együtt van-e a lelkipásztor lelkipásztor társával? S együtt vagyunk-e mindnyájan, foglalatosak levén buzgó imádságokban ós könyörgésekben ? IIol van ez a keresztyéni, evangéliumi, szeretetteljes, hivő egység közöttünk? Bizony igen kevés helyen, — azt mondhatnám : sehol. Egyházkormányzó világi elemünk csak a papokat ösztönzi; azoknak osztogatja a tanácsokat, de maga az egyházmegtartás nem csupán adminisztratív, de lélekben, hitben, erkölcsi példaadásban s áldozatkészségben álló munkájától még mindig visszavonja magát. Presbitériumaink merő adminisztratív testületekké váltak s nem a »presbiterepiskópusok« testületei többé. Lelkipásztorok és gyülekezetek közt nincs meg, vagy csak ritka helyen van meg a lélekben és szeretetben összeforrás, s a pásztor nem tud nyája nyelvén és a nyáj nem hallgat pásztora szavára. De talán a pásztorok megértik egymást, s közöttük meg van az apostoli egység? ;Ha meg volna, nem hangzanának fel a kicsinylő megjegyzések, a gyanúsítások, mint a hogy felhangzanak. Talán akarunk tenni, de egymást megérteni, egymással összeforrni még mindig nem tudunk. Felekezetiesség, eltérő theologiai álláspontok, partikularizmus, kerületi ós egyházmegyei hiuskodások még mindig elválasztanak egymástól, s ha tanácskozunk is sok mindenről : a kivitel megbukik az egység hiánya miatt. Ebben rejlik a mi, még mindig tartó megpróbáltatásaink titka, — s a míg mindnyájan egy akarattal nem tudunk egyesülni, acldig evangéliumi egyházunk sebei be nem gyógyulnak, megromlott erősségei fel nem épülnek s ellenségeink diadalkiáltása el nem hallgat. Egyesülnünk kellene; egy akarattal kellene lennünk, s akkor kitöltetnék mi reánk is a Léleknek titkos ereje. De mi ronthatná le közöttünk az elválasztó korlátokat s mi egyesíthetne az egy akarattal való munkára? Az, a mi egyesítette az apostolokat: az egyetemben való imádkozás ós könyörgés. Ha nem szégyenlenénk imádkozni, s ha a könyörgés egyetemben szállana fel lelkünkből megváltó Urunkhoz : az az imádság ós könyörgés össszeolvasztaná lelkünket hitben, szeretetben, szent akaratban, lankadatlan munkában ; s akkor majd mi is meghallanánk a sebesen zúgó szélnek zendülésót; éreznénk, hogy megteltünk mindnyájan Szent Lélekkel; tudnánk szólani nyelveken minden lelkekhez, s volna bátorságunk hirdetni az Istennek nagyságos dolgait széles e hazában, s talán Istennek kegyelmével széles e világon is;— sötét ellenségeink pedig megveretve, megszégyenülve térülnének hátra előlünk. Tanítson azért e Pünköst keresztyéni, apostoli egységre, egyező akaratra, hogy megértvén egymást, megváltó Urunk kitölthesse reánk is Lelkének megvilágosító, megerősítő, megszentelő erejét! Hamar István. A Jézus Krisztus örökkévalósága. Felolvastatott a Lorántffy Zsuzsánna-egyesületben. A Jézus Krisztus tegnap és ma ugyanaz, mindörökké is ugyanaz lészen. {Zsid. XIII. 8.) (Folytatás.) I. Nézzük először tanításainak örökkévalóságát. Jézus Krisztus maga világosan megjövendölte ezt. Egy napon, a templom előtt, melynek közeli pusztulását megjósolta, így szólt tanítványaihoz: »A föld és az ég elmúlnak, de az én beszédeim semmiképen el nem múlnak*. S az a meglepő, hogy mikor e szavakat mondta, még akkor egyetlen kimondott szava sem volt leírva, csak néhány szegény, tudatlan ember emlékezetére voltak azok bizva, kik akkor még alig értették. Nos, gondoljátok meg, hogy a thébai, a ninivei és delphii templomokban millió bálványimádónak hitvallása volt márványba és ércbe vésve, a kik át akarták származtatni az utókorra isteneik nevét és hős tetteit, s mi maradt mindebből? Bizonytalan hagyományok, összefüggéstelen részei egy mithológiának, melyet alig lehet többé összeállítani. Istenségek nevei, kiknek tulajdonképeni szerepét még tudósaink kutatásai sem képesek kimutatni, s kik legföljebb érdekes régiségtani tanulmányok gyanánt tekinthetők. A világ urai által követett büszke vallásoknak mind e bizonyítékai és emlékei, melyek a halhatatlanságnak voltak szánva, eltűntek a feledés nagy óceánjának sötét mélységeiben, — míg a Krisztus beszéde, fönnúszva, mint egykor a szentelt bárka a vízözön habjain, örökségévé, tulajdonává, kincsévé lett nemcsak minden következő nemzedéknek s a földön lakó minden magasabbrendü népfajnak, hanem minden egyes embernek, a legalázatosabbnak, a legszegényebbnek, a legnyomorultabbnak is; a legutolsó parasztnak úgy, mint a legmegvetettebb napszámosnak. Próbáljátok meg eltüntetni e szavakat. Ha, Diocletian vakmerő álma szerint, minden keresztyén bibliát elégethetnétek : az evangélium lapjai holnap újra lennének irva, ezer meg ezer hívő háladatos szivének forrásából, a kik mindennap ebből merítnek maguknak világosságot és erőt, s oly biztosan és híven őrzik emlékezetükben, mint gyermekeik nevét, mint legdrágább, legszentebb emlékeiket. Azt mondhatná valaki, hogy a Jézus tanításainak ez a folytontartósága tulajdonképen nem is rendkívüli dolog, s nem is egyedül neki jutott osztályrészül. Azt mondhatnák, hogy mások szavai is túléltek már sok