Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-04-15 / 15. szám

pápasághoz; sőt egész belvilágunk fellázad a gondolat ellen, hogy valamely embertestvérünknek joga legyen ahhoz, hogy a legszentebb dolgokban, minden további kérdezés, kutatás, vizsgálódás és kételkedés nélkül, hatalmi szóval döntsön Mi semmi földi embernek sem akarunk föltétlenül alárendelt szolgái lenni. Nekünk elég a mi fejünk, a ki előtt minden keresztyén szív önként hajlik meg és ez nem más, mint a Jézus, a ki megfeszíttetett. És mi neki sem azért szolgálunk, mert derék apáink azt mondták: engedelmeskedjél a Jézusnak ; nem is azért, mert erre tanított jó anyánk, erre oktattak az iskolában. Még egyszer ismételjük, hogy nekünk protestánsoknak jogunk és kötelességünk megvizsgálni mindent, hogy megállja-e az igazság próbáját ? Mi az igazságot keressük és semmi mást, és ezt az igazságot elfogadjuk, még ha szétfoszlatná is aranyálmainkat. Hogy nekünk itt e földön, hol a keletkezés és elmúlás szomorúan váltogatják egymást, s hol mélyen érezzük, hogy milyen kiáltó ellentét van a közt, a mik vagyunk s a miknek lennünk kellene: fenmaradásunkhoz valami egyéb is kell azon kivül, a mit a világ ád s a mit magunk nyújthatunk magunknak, — e tekintetben egyetlen józan belátású ember sem támaszthat kétséget. A nagy világtörténeti tapasztalat is azt tanítja, hogy az emberiség minden időben kereste az összeköttetést azzal a hatalommal, a mely minden földi korlátokon felülemelkedve, utolérhetlen hatalommal és szentséggel rendelkezik. Ha aztán ez a hatalom kijelenté magát a kutató és vágyódó lélek előtt, akkor rögtön felmerült az aggódó kérdés, hogy vájjon ez a hatalom érzi-e a mi testi, lelki kínainkat; kivánja-e meggyógyítani a sebesülteket, felemelni a megaláztottakat, s feltárja-e a boldog megnyugvás hajlékát az elfáradtak előtt? A népek szent okmányai sokszor szolgáltatnak megragadó bizonyítékot a felől, hogy az emberek teljes erővel törekedtek hinni amaz örökkévaló kegyelemben, a ki a léleknek minden keserűségét és aggodalmát megszünteti és hogy e tekintetben mégsem juthattak semmi igazi bizonyossághoz. Az örvendetes fellángolást a gyógyíthatlan búskomorságba való visszaesés követte. Ha az emberiség legnagyobb részét megkérdezzük, hogy vájjon boldognak érzi-e magát, s tud-e igazán örülni az életnek ?— s ha megfelel a maga ezer meg ezer ajakával, a különböző népek és idők nyelvével, a vallásos társulatok és tudós iskolák nyelvével: a tagadás túl fogja harsogni az egyéb feleleteket. Csak egy gyülekezet mond szíve mélyéből igent: a Jézus Krisztus gyülekezete. Csak egyetlen egy vallás adja meg azt a teljes váltságot, teljes örömet, a mit a vallástól megkövetelünk : a keresztyén vallás. De honnan van ennek a vallásnak az a csodálatos, páratlan ereje, hogy képes a beteg emberiséget meggyógyítani s képes abba új életet önteni? Erejének titka egyedül Abban van, a ki Istennek országát, mint mustármagot az emberiség termő talajába elültette. Csakhogy az emberiség új életnapját nem a Jézus egyes tanításai, nem is az ő könyörületességének egyes tényei derítették fel. Jézus így tanít imádkozni: »mi Atyánk* ; de hát nem így imádkozik-e a próféta is az ó-szövetségben: »te Atyánk vagy nekünk, ősidőktől fogva; ez a te neved közöttünk.* Jézus minden embert testvériének nevez; de hát ő előtte jóval nem adták-e már meg a pogány bölcsek is a testvérnevet mindazoknak, a kik emberi ábrázatot viseltek? Egészen a Jézus szellemében mondja a tanítvány: >az Isten szeretet« ; de hát a tamulák nem ugyanezt éneklik-e régi időktől fogva Déli-Indiában : »esak az istentelenek gondolják azt, hogy Isten és a szeretet két különböző dolog. Ha tudnák az emberek, hogy Isten és a szeretet egy. akkor békesség lenne az egész (öldön«. Jézus intése ez: »valamit akartok, hogy az emberek veletek cselekedjenek, ti is ugyanazt cselekedjétek azokkal*; de a chinai Confucius is épen ezt mondta már 500 évvel 0 előtte. Ismerjük az evangeliumi igét: »szeressétek ellenségeitekeN; de buddha Guatama ugyanezt követelte tanítványaitól. Jézus a tiszta szívnek adja a legfőbb jutalmat; de hát hányszor ismétlődik a persák szentkönyvében, az Avestában a követelés, hogy nekünk Istent tiszta gondolatokkal kell szolgálnunk?! Igen, találunk az evangélium legfenségesebb igéinek megfelelő kijelentéseket a pogány, zsidó és izlam-vallás körében is. Annyi örök igazsággal, Istenről alkotott annyi emelkedett fogalommal, más részről meg annyi nemes életnézettel, annyi felvilágosullsággal találkozunk nálok, hogy szinte csodálkozunk rajta, hogy hát miért ragyognak azok csak úgy, mint a csillagok, s miért csak az evangéliumban hatnak mind eme tanítások, aranymondatok, jó példák úgy, mint az éltető nap, mely elhozza a virradatot, elhozza a tavaszt ? ! Furrer K. után Ruszkay Gyula. (Folyt, köv.) BELFÖLD. A kis gyülekezetek társítása. »Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem Istennek minden igéjével* — így tanít az írás. De megfordítva is felállíthatjuk a tételt. Az ige mellett szükségünk van a kenyérre is, és az ige rovására nem szabad elvonni a kenyeret. Mi protestánsok az igéért való küzdelmünkben nem feledkeztünk meg, de lemondtunk a kenyérről; még pedig nemes hevünkben sokszor annyira, hogy csaknem az ige legszentebb érdekeit tettük ki veszélynek és a cél elérését nagyban hátráltattuk és hátráltatjuk. Mikor egyházunk felszabadult a nyílt nyomás alól és kivívta önrendelkezési jogát: minden célszerűséget mellőzve alkottuk meg önálló gyülekezeteinket, s engedtük vállaikra venni az önfentartás óriási terheit. Az egymáshoz igen csekély távolságra fekvő, kisded és csekély lelket számláló gyülekezetek anyásíttattak; minden komoly bírálata nélkül annak, hogy vájjon a vállalt terheket elbírják-e? Az első lelkesedés heve természetesen bírta a terhet; de a fizikai törvény szerint, a ki legnagyobb emelőképességének megfelelő terhet emel: fizikailag hamar kimerül. S bár ránk is illik az »creseit sub pondere palma* hasonlat ; de a teherbírásnak is van határa, s ha azon túlmegyünk : a pálma is letörik. Különösen ha a pálmát rajtunk kivül mások is terhelik, és pedig valljuk meg igazán, felette terhelték és terhelik. Olyan egyházmegyének vagyok igénytelen igehirdetője, melynek gyülekezetei mind csekély népességüek, s a gyülekezeti tagok vállát igen és aránytalan nagy teher nyomja. Az egyházmegye vezérei, érezve a baj káros voltát, régóta hangoztatják, tervezgetik a baj orvoslását. De fájdalom, csak tervezgetik; de nem orvosolják. Az egymás után kínálkozó alkalmat elszalasztják és a nehéz beteget továbbra is inficiált ágyában hagyják vonaglani,