Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)
1900-01-14 / 2. szám
alább gyógyítási csudákat tud végezni, holnap már erős polémiát folytat a csudák ellen s az ellen, hogy az Isten különb dolgokat is tud létrehozni, mint a milyeneket az emberek lehetőnek tartanak. Ma még a józan »eszme« megtestesülése, holnap meg már nagyon is ábrándos rajongó. így ez a szegény Krisztus, a mint egyik kritikus kezéből a másikéba vándorol, folytonosan változik. De ez még nem a legnagyobb baja. Van más is. Az igazi Krisztus csak tudott valahogy néhány apostolt szerezni, a kik szegényül és nyomorultul is szembeszálltak az egész világgal s oda kiáltották a világ fiainak és leányainak: »Térjetek meg! Nem jó uton jártok! Kövessétek a megfeszített és feltámadott Krisztust! A kik aztán megtértek, azokból megalkották az egyházat. A képzelt Krisztusnak. nem voltak s nincsenek egyáltalán apostolai, Hanem a hol az igazi Krisztus híveinek buzgóságából szép lelkészi, tanári, római püspöki s más állások alakultak, ezeket szépen elfoglalták a képzelt Krisztus hívei s onnan a kényelmes párnákról kritizálgatták agyon vagy mivel ez nem lehetett, próbálták agyonkritizálgatni az igazi Krisztust, s nyilvánították »szép mesének« a Krisztusról szóló evangéliumot. Dehogy mertek volna a szegénységgel, nyomorral és üldözéssel szembeszállani. És miért? Mert nagyon megvetették az ő képzelt Krisztusukat s egyáltalán lehetetlennek nyilvánították, hogy annak tudományából s abban bizva gyülekezetet lehetne alapítani. Épen azért a képzelt Krisztusnak sohasem voltak martyrjai sem. Nem is csuda ! Hiszen ez a Krisztus nem halt meg az emberekért ! Miért legyen az ember oly bolond, hogy meghaljon 0 érette. S mivel a képzelt Krisztus nem támadott új életre s az ő feltámadása nem egyéb, mint üres frázis, épen azért hívei is megmaradnak a természeti ember önző, világias, érzéki életében. A mikor az igazi Krisztus kezdi megújítani a világot, akkor a képzelt Krisztus hívei is erőlködnek, de hiába, mihelyt arra kerül a sor, hogy áldozzuk szívünket, egész életünket az ügyért, akkorra megszaladnak. Nem is csoda. Mert akkorra már egészen más a Krisztuskép, a mely feltűnik ! így vetik meg ama képzelt, hamis, ködfátyolkép Krisztust az ő saját hívei s ha látsz valahol egy oly sereget, a mely e képzelt Krisztus nevében indul meg, akkor bizonyosra veheted, hogy néhány hó vagy néhány év múlva elolvad az a sereg. Néhányan, kevesen megismerik az igazi Krisztust s annak nyomába lépnek. A többség pedig szépen visszaillan a rövid életű theologiai álmodozásokból a világba s lesz belőle pantheista bölcsész vagy — socialista, Míg az igazi Krisztus kicsiny serege a a sok támadás dacára is folyton nő, addig a képzelt Krisztus hatalmasnak látszó, óriási seregeiből alig marad itt-ott egy-egy portyázó, a ki úgy tűnik fel a hivők előtt is, meg az új, divatú kritikai irányzat előtt is, mint valami ősállat, letűnt korszakoknak furcsa életjele. Pl. milyen furcsa, a mikor még ma is hármas mozzanatokban látja fejlődni valaki e világot a ker. egyházat. Milyen furcsa ma már a hegeli »Krisz tus !<r 3. Szegény, szegény képzelt, ködfátyolkép Krisztus te, szánunk, siratunk, sajnálunk, de mély bánatunkban vigasztal az a tudat, hogy a keresztyén egyház létele, s virágzása, haladása és diadala vakhit és bűn felett nem tetőled függ, mert az bizonyos, hogy annak, a ki a világot szereti, te túlságosan értéktelen vagy; annak pedig, a ki az igazságot keresi, túlságosan megbízhatatlan vagy. A ki azért a világot szereti, semmit sem ád érted, a ki pedig az Istent szereti, az igaz Krisztusért adja oda mindenét. Szabó Aladár. Gondolatok külsó'ségeink reformjáról.* Mióta az egyházpolitikai törvények életbe léptek, napról-napra hangzik a panasz egyházi férfiaink ajkáról, hogy a vallásosság hanyatlik; a közöny nőttön nő; a hívek széledeznek, a pásztorok nem képesek őket összetartani. Úgy t.etszik; hogy a protestantizmus, mely 300 évvel ezelőtt kies mezőkre vezette a száraz külsősegeken tengődő lelkeket, elvesztette vonzó-erejét. Úgy látszik, hogy a hivő kedély nem talál többé kielégülést a reformált egyház szellemi és alaki táplálékában s kívánkozik el, más mezőkre, hol éhségét jobban csillapíthatja; az itt maradó nyáj pedig erőtelen, beteges. Lehet, hogy a menynyei fű vesztette ízét, lehet hogy a nyáj étvágyát, mindkettő végzetes következményekkel járó hiba. Hogy ez a szomorú jelenség az egyházpolitikai törvényekkel összefüggésben áll, az sokak előtt kétséget nem szenved. Többek közt Zsilinszky Mihály államtitkár, az evang. egyháznak buzgalomtól égő gondnoka sürgősen hívja fel (Budapesten október 18-án) az egyetemes lelkészi értekezletet, hogy tanácskozzék a fölött: »minő intézkedésekre volna * Nem osztjuk ugyan az írónak minden nézetét, de azért szívesen közöljük cikkét, mert belőle az egyház helyzete javításának komoly törekvése szól. Nem osztjuk nézetét az egyház pol. törvények hatását illetőleg. Nem gondoljuk, hogy azok gyöngítették volna meg egyet, egyházunkat: sajat régibb keletű lanyhaságunk és ellenségeink aggresszivitása rongál bennünket. Abban igaza van, hogy törekedjünk egységre, de ez az egység, ha csak külső uniformitás marad és nem az élő Krisztusban való egység lesz, nem sokat fog használni Énekeink újítása, az istenitisztelet bővítése, az írás olvasása által s a meglevő formák igazabbá, életteljesebbé tétele azonban olyan kérdések, a melyek tárgyalásának mindenkor szívesen adunk helyet. Szerk.
