Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-04-01 / 13. szám

zünk, tettre indulunk. S mi, a kik a legrégibb ébresztők vagyunk, örülünk is a mutatkozó egyházi ébredésnek. De vigyázatra is intünk minden gondolkozó protestáns embert. A legújabb keletű és leghangosabb ébresztő szócső erős politikai hangot vegyít a riadójába. A protestáns ügyeknek határozott politikai színezetet ad. Mi elvből is, célszerűségi tekinteteől is helytelenítjük a politizáló protestantizmust, s a protestáns politikai lap eszméjét is tévesztett dolognak tartjuk. Az egyház valódi megerősödése csak egyházi erőkből támadhat. Politika és taktika itt nem segít. Azután mi ismerjük a magyar ember lobbanékony természetét, a mely az egyházias színezetű politikai jelszavakra hamar tűzbe jő. Legyünk tehát résen és nagyon vigyázzunk, hogy egyházunkat politikai célokra ki ne zsákmányolják, se az egyik, se a másik oldalról. Óvakodjunk attól, hogy az egyházat legújabb barátai politikai kísértetbe hurcolják. A protestantizmusnak Magyarországon nem szabad politikai párttá tömörülni. Protestáns néppárt alakulása ujabb politikai és egyházi szerencsétlenség volna erre a szegény magyar nemzetre. A protestantizmus: a mint erre téved, maga irja alá halálos ítéletét. Mostani sorvadását is a politika okozta; ha még testületileg politikai párttá szervezkedik: kivülről az okos állampolitikát, belülről az egyház legbuzgóbb tagjait és a közvetlen egyházi célokat találja magával szembe. Magyarországon is, mint bármely vegyes vallású országban, bármily felekezeti politika kétszeresen veszedelmes politika; mert az országos politikába felekezeti irányzatosságot beplántálni: az ország romlása; az egyház életébe politikát beültetni: az egyház romlasa. Az igaz hazaszeretet kizárja a felekezeti politikát és a valódi egyházszeretetet nem szenvedheti el a politikus egyháziásságot. Mi Jézus Krisztussal tartunk és az ő szavaival kérjük hitfeleinket: Adjátok meg a császárnak, a mi a császáré, ós az Istennek, a mi az Istené ! Azaz: az állami életbe ne vigyünk semmiféle felekezeti politikát, ós az egyház életét ne zavarjuk föl ós ne hamisítsuk meg semminemű politikai tendenciákkal. Azért hát vegyünk tevékeny részt az egyház egyházi megerősítésében; de a politikának ne szolgáltassuk ki az egyházat, mert ezzel még nagyobb bajokba döntenénk. Sz. F. TÁRCA. Az egyház feje. A ki az emberiség vallásos életét az igazság és méltányosság lelkével kívánja nyomozni, annak folyvást szem előtt kell tartani a költő eme szavait: Ne kicsinyelj ember semmi földi szárnyat, Min a szegény lélek Istenéhez fárad. Kötelességünk, hogy jóakaratúlag mélyedjünk bele még az egészen másként alakult szellemi éleibe is és kegyelettel foglalkozzunk azokkal az eszközökkel, a melyek másokat a sötét hatalmakkal való küzdelmökben győzelemre vezettek. Csakhogy e kötelesség teljesítése sok nehézséggel jár. Igaz, hogy a nagy egyházaknak hivatalosan igazolt és ünnepélyesen megszentelt okmányaik vannak; azonban, ha valamely egyházi társulatnak a maga egészében a hitnek ugyanazon alapvonalai láthatók is, mégis ezek az alapvonalak az egyes hívekben különbözőképen tükröződnek vissza. A mit a római egyház tanít, azt nem ugyanazon melegséggel és buzgalommal karolja fel minden hivő; lelki mivoltához képest egyik erre, másik arra fekteti a fősülyt. A kinek saját lelki élete van, az összefüggésbe hozza hitét életének egyéb tapasztalataival, saját lényével, a világi dolgokkal, úgy hogy az alapformák szigorú egysége mellett is, az egyesekben nagy eltérések és különféleségek fognak mutatkozni. Ha azért abbeli törekvésünknek, hogy minden dologban igaznak találtassunk s egy, a miénktől eltérő valiásról torzképet ne alkossunk, nem tehetünk is teljesen eleget: ez nem akadályozhat meg abban, hogy tovább haladjunk azon az úton, mit a hazaszeretet elibünk tűzött. Híven emlékszem, midőn évekkel ezelőtt egy este a Palatínus romjain állottam; azon a római halmon, melyen egykor a hatalmas római császárok trónja állott. Pompás palotáikat szétrombolta az idők vihara; de az óriási alapfalak ma is fenállanak. Olt állva s az összeomlott dicsőség felett elmélkedve, eszembe jutott, hogy innen kormányozták egykor a földközi tenger körül fekvő országokat; itt dobogott hajdan századokon keresztül a világtörténet szíve, s azon hatalmas uralkodók előtt, kik ezen magaslaton székeltek, reszketve állott meg egykor 120 millió ember. Most már mindeme fénynek vége van; most már erre az egykor rettegett hatalomra is áll a mondás : »sic transit glória mundi«, »így múlik el a világ dicsősége*. Azonban az estalkony fényében ott tündökölt a Palatínus hegy átellenében a Pétertemplom fenséges kupolája ; azé az óriási templomé, melynek nincsen párja sehol. Ennek a templomnak még a külalakja is azt mutatja, hogy oly uralkodó tulajdona, kinek a lelki életben egészen kiváltságos szerep jutott. Igen, Rómának világi urasága teljesen elenyészett; de helyébe lépett egy másik világuralom, a mely minden viharok és megpróbáltatások dacára még ma is erősen áll. A római pápa abban a teljes meggyőződésben él és működik, hogy ő hivatva van a Krisztus helyett az egész keresztyénség felett uralkodni. Reméli, hogy eljő az idő, a mikor ama népek is uralma alá jutnak, a melyek most még távol állanak tőle. Hiszi, hogy joga van a népek és egyesek legnagyobb és legfontosabb életkérdéseiben döntő ítéletet mondani. Hogy a midőn különböző vélemények támadnak a keresztyén egyház szent okmányai és azok magyarázata felett, minden ily esetben a végérvényes