Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-25 / 12. szám

hogy a hazai evangéliumi egyházakban baj van, hogy a baj főforrása az evangéliumtól való kisebbnagyobb eltávolodás, s hogy az itt-ott mutatkozó kitérések, a gyermekek eligérgetése, az egyházi terhektől való idegenkedés, hogy az ifjúság és a nők egyházi nevelésének elhanyagoltsága, hogy az egyházi sajtó és irodalom tengődése, hogy a papi és tanítói kar anyagi ellátásának ki nem elégítő volta : mind-mind abból az egy, de mindent befoglaló kútforrásból ered, hogy meggyengült bennünk az evangéliumi hitnek egyházfenntartó és egyházfejlesztő ereje. Ha tehát a Tisza-féle intő beszéd egyik vezéreszméjéűl az egyházat fenyegető veszélyt tette, mi ezt nagyon korszerű és helyén levő figyelmeztetésnek tartjuk, s a mellett a saját álláspontunk megerősítésének is tekintjük. A beszncl másik vezéreszméjét ezek a szavak fejezik ki. »Ezt a veszélyt el kell hárítanunk, és erre nem szükséges támadást intézni bárki ellen is; erre csak az szükséges, hogy a saját szentegyházunk kebelében tegyünk meg mindent az igaz vallásosság, a hitelvekhez való ragaszkodás ébrentartására, s ott, a hol az talán hiányzik, fölébresztésére. S ebben azután a saját körében kell működni mindenkinek !«—Valóban úgy van. Ne az aggresszió, hanem a defenzió ; ne a támadás, hanem az önvédelem legyen a fő törekvésünk. A protestantizmus természeténél fogva sem aggressziv; hazánkban pedig egyenesen a bölcs defenzívára van utalva. Igen, igen : a saját egyházunk körében kell mindent megtennünk az igaz vallásosság, a hitelvekhez való ragaszkodásnak mind ébrentartására, mind a hol ez hiányzik, felébresztésére, még pedig mindenkinek a saját körében kell megtennie a magáét. Nos hát, a mi methodusunk is ez, még pedig régóta és állandóan. Az igaz vallásosság (értsd: az evangéliumi) ébrentartása, a hitelvekhez (értsd : az evangéliumi) való ragaszkodás: ezt sürgetjük, ezt ajánljuk, erre buzdítgatunk évek óta. Sőt mi ezt az első főgondnokunk által javasolt módszert a maga saját nevén meg is neveztük; mert az igaz (krisztusi, evangéliumi) vallásosság ébrentartása: evangélizáció, s a hitelvekhez való ragaszkodás: belmisszió ; a kettő együttvéve: visszatérés a Jézushoz és az ő evangéliumához. Ezért sürgetjük tollal és műveljük tettel a családnak és az iskoláknak, a szószéknek és a sajtónak, a tudománynak és a társadalomnak, a magán- és közéletnek beoltását és megnemesítését Jézus és az ő evangéliuma isteni erőivel. Ezért buzdítunk, kérünk, figyelmeztetünk unos untalan arra, hogy a gyermekeket vasárnapi (bibliai) iskolába, az ifjúságot keresztyén ifjúsági egyesületekbe, a nőket evangéliumi nő-egyesületekbe, a közönséget ker. vallásos összejövetelekbe, a tollforgatókat vallásos iratok előállítására, mindnyájunkat pedig a Jézus isteni erőiből való keresztyén vallás-erkölcsi életre kell sorakoztatni, tömöríteni és szervezni. Ezért hangoztattuk csak a minapában is (lásd e Lap 5. sz. 67. 1.), a mit most a főgondnoki intő beszéd nyomatékosan megismétel, hogy »ne vitatkozzunk a fölött, ki mit mulasztott eddig, mert az ilyen vita csak eltávolít egymástól; hanem egyetértőleg teljesítsük mindnyájan azt, a mi ezen a téren kötelességünk.« Valóban ez az egyetértve végzendő önerősítő munka a leghathatósabb és a legszebb önvédelem. A protestáns egyház az evangéliumi hitből nőtt és abból táplálkozó társadalmi élő szervezet, melyet nem hatalmi eszközök, nem politikai és uralkodási tekintetek változó érdeke, hanem híveinek és tagjainak Jézus szent lelkéből eredő hite, lelkiismereti meggyőződése, a szenteknek közössége tart össze. A protestantizmusnak a híveiben meggyökerezett krisztusi evangélium az oszlopa és az erőssége. A protestantizmusban minden valódi hivő egy-egy »Krisztusba oltott ág«, egy-egy eleven hajtása a krisztusi szőlőtőnek. Ha hát erőssé és olyan hatalmassá akarjátok tenni a protestantizmust, hogy bárhonnan jövő támadásokkal szemben sikeresen megállhasson : akkor ezt a belső, ezt az evangéliumból táplálkozó intenzitását ébreszszétek föl és növeljétek meg az egyház minden egyes tagjában. E krisztusi erőbeoltás és erőátplántálás nélkül nincs hatalmas, nincs sikeres önvédelemre képes protestantizmus, mert e nélkül degenerálódik szent vallásunk isteni életereje. A hol meg a krisztusi életfából van beoltva tagjai lelkébe a protestantizmus, ott a keresztyénség protestáns alakja: tényleg világossága a világnak, sava a földnek, kelesztő kovásza az életnek, úgy a mint azt az Úr Jézus kívánta az ő követőitől. A leghathatósabb protestáns önvédelem a jézusi erők átplántálása minden egyes protestáns ember lelkébe; mert a Jézus lelkéből lelkezett hiten a pokol kapui sem vehetnek diadalmat. Megnyugvást keltő s a jobb jövő biztos záloga az a jelenség, hogy legújabban nemcsak a templom és az iskola, nemcsak a hivatal szerinti papság és tanítóság, hanem a buzgóbb világi elem, a biblia által megnevezett »királyi papság és szent nép« is hűséggel kezd működni a hitébresztés, a hitszilárdítás és az életnemesítés keresztyén munkamezején. A »királyi papság ós szent nép« száma, Istennek hála, hazánkban is kezd szaporodni. Azok a hatalmas hitszilárdító beszédek, a melyeket Hegedűs Sándor keresk. miniszter a M. P. I. T. és a budapesti egyháztanács elnöki székéből mondani szokott,