Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-11 / 10. szám

Szent beszédnek igéző hatalma, A mely lelkünket titkon megragadja, A bűn álmából felrázta szivünket, Kétségeink közt növeli hitünket; Mély bánatunkban szeliden megnyugtat, A csüggedésben új reménynyel biztat. És az ima, melynek szárnyain a gyarló emberi lélek az Istenhez száll ós úgy érzi, mintha az örök élet már e földön az övé volna ós az imához társakozva az ének, melyben örömünk és fájdalmunk, hálánk és reményünk az Istennel való egyesség értelmében olvad fel ós úgy tetszik, mintha vígadva ott volnánk, hol a meny lakói az ő királyi széke előtt boldogan letelepülnek, — ezek a mi istentiszteleti eszközeink, s ha nem ezek volnának, nem volnánk evangéliumi keresztyének. Minden azon fordul hát meg reformált egyházunkban, hogy hogyan vagyunk kultuszunkban, tehát az igében, az imában és az énekben a lélekkel és az igazsággal? A lélek ós igazság: az egy, örök ós változhatatlan; de az emberi szív ós lélek, a melyet áthatni, ujjászülni, Istenhez fölemelni ós a vallás által az idvessógre vezérelni kell: az fejlődő, az változó. Iszapos, áradó vizben, a szóleken horgot vetve is bőven lehet halat fogni ; de sima tiszta vizben halászva, Idvezítőm szavát hallom : bocsássátok mélyebbre a hálókat ! Mélyebbre a hálókat! Ez ma a protestáns egyháznak törekvése az egész vonalon. Ebben a törekvésben mi magyarok is részt veszünk. Evek óta abban buzgólkodunk, hogy a lelkészképzést mind magasabb színvonalra emeljük és az evangéliumi erőket az igehirdetők lelkébe beoltsuk; mert beláttuk azt, hogy midőn a nevelésnek ós oktatásnak a nép minden rétegére kiterjesztése által maga az összes nép is egy vagy több lépcsővel magasabb fokra emelkedett: azoknak a lelki vezéreknek is, a kik azelőtt alacsonyabb lépcsőkön állva még irányadói lehettek a tömegnek, magasabb lépcsőkre kell emelkedniük, hogy a mivelődós viszonyaihoz képest magasabb színvonalról közöljék ós tanítsák az evangélium örök igazságait. Ha tehát istentiszteletünkben szükségesnek ítéltük azt, hogy az igehirdetés mélyrehatóbb, az imádkozás bensőbb ós szárnyalóbb legyen : azt kell kérdeznem, hol lesz az összhang istentiszteletünkben, ha annak egy jelentékeny része, a közóneklés, úgy tartalomban, mint dallamban, minden válogatás, minden javítás nélkül, a régi állapotban marad meg? Ott a szószéken felhangzanak az evangéliumi igazságok; ismerjük be, sokszor, sok helyen mélységesen, behatva a velők oszlásokig. A nyelv is már mind tisztább, mind emelkedettebb ; ellenben a karzatról lehangzik ma is a száraz, üres, rythmustalanénekvers, amelynek nyelvében semmi hangzatosság, a mely tolmácsa lenne a vallásos kedély benső érzelmeinek. Ez az, tiszt, közönség! a mit ón kontrasztnak tartok istentiszteletünkben, ós bizonyára e miatt határozta el egyetemes egyházunk még az 1881. évi debreceni zsinaton, hogy Enekeskönyvünket reformálni kívánja. Ez a munka az, a melyről röviden tájékoztatni kívántam az ev. vallásosságórt buzgólkodó Lorántffy Zsuzsánna egyletet és általa a mivelt női közönséget, és pedig azért, mert nagy súlyt fektetek arra, ha a nők buzgósága, ihletett lelkesedése velünk van, midőn az áhítatos érzéseknek fokozasara, a vallásosságnak bensőbbé tételére törekszünk énekeink reformálása utján is. Meg vagyok győződve, hogyha a nők akarják, lesz reformált Enekeskönyvünk. Majd felmutatván a külföldi ref. egyházak ónekeskönyv revízióit, — a mi énekeskönyvünk fogyatékosságait, a melyek a megújítást halaszthatatlanná teszik s egynehány javított ós eredeti énekkel illusztrálván, hogy mily dicséreteket kellene az új ónekeskönyvbe felvenni, így folyta tta a felolvasó : Ezek után, ha vázlatos előadásommal a t. egyesület érdeklődését sikerült volna bár az Enekeskönyvünk megújítása iránt felköltenem, még egy kéréssel fordulok a t. egyesülethez. Templomi éneklésünkben énekeink fogyatkozásai mellett egy nagyobb fogyatkozást is kell napjainkban tapasztalnunk, a mely nem más, mint az, hogy a miveltebb női közönség egy idő óta nem vesz részt a közéneklósben. Istentiszteletünknek egyik legszebb, legmeghatóbb része, már a reformáció idejétől fogva főfő vonzereje a gyülekezeti éneklés, a melyben részt vesz minden hívő. A közönség az igére figyel, a lelkipásztorral együtt imádkozik; de hát mi volna, ha senki sem énekelne, csak a kántor? Mire való volna akkor az ének, az imadal? Gondolom, onnan származik az a szokás, hogy a hölgyek ónekeskönyv helyett imakönyvet visznek ós imákat olvasgatnak a templomban, hogy ugyanezt teszik a r. katholikus nők is, a kiknek erre okuk van a misemondás alkalmával, a midőn a magános imádkozás a mondott szertartással össze függ. De mi összefüggésben van a mi közóneklésünk tartama alatt a magános imádkozás? Szeretném ezt a divatot, ha lehetséges, megszüntetni. Szeretném, ha ugyanaz a miveltebb női közönség, mely a helytelen ós ev. ref. istentiszteletünk összhangjával meg nem egyező divatot megkezdette, egy jobb divatot kezdene, vagyis, ha vissza állítaná a régi jó szokást és a szépen csengő női hangok ismét beleolvadná-