Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-01-07 / 1. szám

Ott voltak az alakulásnál Fejes István elnöklete alatt Szász Domokos, Szász Béla, Szász Károly. Baksav Sándor, Szilády Áron, Csonka Ferenc, Somogyi Antal, Id. Kiss Áron, Balogh Ferenc, Lévay József, Szotyori Nagy József és Badácsy György, utóbbi úgyis, mint jegyző. Országos nevű költők, nyelvészek, zeneértők, s különböző iskolák által nevelt papok s theológusok együtt, egy aka­rattal. Csupa biztatás a jövőre! ... A kik nem jelentek meg az egyes kerületek bizottságaiból, azok is egész nagy tökéjét képviselték a jó reménységnek. Az egyetemes énekügyi bizottság — a mint tagjai­tól méltán várható volt — azonnal teljes komolysággal és hivatottsággal fogott a reá váró feladat megoldásához. Elsőbben is szerbe-számba vette az énekeskönyv reformja végett az egyesek és testületek részéről végzetteket, az innen-onnan felmerült óhajtásokat s az 1881-ben Kolozs­várott készített bizottsági munkálatra s a tiszáninneni egyházkerület énekügyi bizottságának véleményére támasz­kodva, megállapította az énekeskönyv reformját irányzó vezérelveket s egyúttal szervezett két, szűkebbkörű bizott­ságot is, az egyiket azért, hogy a már eddig gyűlt anyag felett mondjon ítéletet (Tagjai: Fejes István. Lévay József, Ba­dácsy György); a másikat azért, hogy a beküldendő müvek fe­lett mondjon döntő véleményt (Tagjai: Fejes István, Id. Kiss Áron, Baksay Sándor, Szász Károly, Szász Béla, Lévay József és Badácsy György). Mikor aztán a papiroson mindent jól elvégeztek, eloszlott az öt kerületbe, szétvivén az örömhírt, hogy a »leányzó nem halt meg, csak aludotU. És az énekeskönyv reformja terén egymást érték a bizonyságok, a megholt, de feltámadott úgy életjelei. Füze­tek jelentek meg »Előmunkálatok a magyarországi ref. egyház megújítandó Énekeskönyvéhez« cím alatt. 1890-ben már volt két füzet javított s részben új énekünk, 189f-ben pedig gyorsan követte egymást a III., IV. es V. füzet s mindeniket az énekügyért lelkesülő egyének bírálata. Kik irták és módosítgatfák az I—V. füzetbeli éne­keket, s mit tett a két- és három tagú bizottság e füze­tek létrejötte körül s általában müvelt-e valami jelentő­sebb dolgot az elnökség mellett ? — ezekről nem tudunk hivatalosan semmit. Azt azonban tudjuk, hogy mennél inkább szaporodott a javított énekek száma: annál inkább elfogta a legjobbakat és a legbuzgóbbakat az aggodalom s erőt vett rajtok az a nézet, hogy énekeskönyvünk re­formjára az idő teljessége még nem érkezett el. Nemcsak a vénebbek kezdték sajnálni a Szenczi-Molnár-féle Dávid-zsoltárokat, de az ifjabbak is keveselték a módosított zsoltárokban jelentkező ihletet, áhítatot, és inkább kívántak tovább élni a jo öreg Énekeskönyvvel, mint elégedetlenül hozzászegődni az újítotthoz, a mely nem bírja a lelket megtölteni azzal az édes érzéssel, a melylyel »az örök élet, már e földön az enyém lett«. A kevésbbé elfogultnak vagy a reformoktól kevésbé felőnek azonban be kellett vallani az enekügyi munkála­tok újabb és újabb füzeteiről, hogy azokban mégis csak akad egy-egy nagyobb figyelmet igénylő, átdolgozás, egy­egy Isten szerint való zsoltár; sőt akadtak kritikusok, a kik az Előmunkálatok V. lüzetét jóval fölebb becsültek a többinél s különösen ebben némi biztosítékot találtak a további jó reményű haladásra is. Aztán csendesség következett. Évekig tartó nagy hallgatás. Az egyetemes ének ügyi bizottság elnöke jelen­tette ugyan az V. füzethez csatolt »Tájékoztatás* című soraival, hogy ő is pihenőt kiván tartani, »egy kis pi­henőt, és addig, míg az egyetemes énekügyi bizottságot egybe nem hívhatja — mondja ő — nem szándékozik újabb füzetet kibocsátani*; de ő sem hitte bizonyára, hogy a bejelentett pihenő 8 teljes évig fog tartani, pe­dig addig tartott és e 8 év alatt — legalább a mint mi tudjuk — az éneküügyi bizottság sem hivatott össze s részben már meg is fogyott, kidőlvén belőle né­hány kiváló tag, a kiknek szellemi ereje és befolyása sokat lendíthetett volna énekügyünk zátonyos sorsán. De a késlekedésnél — a melynek tiszteletreméltó okai különben ismeretesek — és a jelzett veszteségeknel, a miket alig lehet eléggé sajnálni, — nagyobb baj volt az, hogy az V. füzet megjelenése után megcsappant az érdeklődés az egész tervezett reform iránt s a közvéle­mény nem nyugtalankodott ügy, mintha a reform szüksé­gét bensőképen érezte volna. Itt-ott megcsendült néha­néha egy-egy sóvárgó hang, egy-egy visszapillantó, az évek eredményeit összegező cikkben, a szerkesztők meg­megujuló zengeményeihen s azt is elnyelte az érdektelen­ség szürke levegőjű pusztasága. Belefáradtak-e a Kálmán Farkasok, a Lénárdok a Mátrahegyiek, vagy más meggyő­ződésre jutottak-e az évek folyamán: —a sürgetés, a nó­gatás, a sok jóakaratú javasolás, tanácsolás, aggatolózás . . . mind abba maradt; csak Begedy Lajos nem tágított a maga átdolgozott zsoltáraival, de a me'yek nem bírtak bejutni a közvélemény rokonszenvébe, annál kevésbé a hivatalos kőfalon át a mi istentiszteletünkbe avagy csak iskoláinkba is. No meg liácz Kálmán, a licentiátus, adta számottevő jelét az énekúgy iránt való szeretetének »Prot. Szemle« mult évi 4—6. füzeteiben. A közvéleményt — úgy latszik a jelekből — lekö­tötte az egyházpolitikai reform s az ez által okozott vál­tozások között való hanyatlásnak s az iránytű kere­sése a hullámok közül való szerencsés kiszabadulás végett. A kongrua is inkább érdekelte lelkészeink legnagyobb ré­szét, mint akármely belső reform, tehát mint az énekes­könyv javításának lassú haladása s magok a belmisszió legbuzgóbb bajnokai sem éreztek főfájást a miatt, hogy egyházépítő munkájokhoz nem használhatnak fel egy a mai ízlést könnyebben és biztosabban kielégítő reformált éne­kes könyvet. Az érdeklődésnek ilyen megapadása vagy épen fagy­pontra sülyedése közben jelent meg az Előmunkálatok VI füzete az eddigi füzeteknél jóval nagyobb terjedelem

Next

/
Oldalképek
Tartalom