Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-03-04 / 9. szám

hivatottsággal; de egészben való megtartásuk bizonybizony felesleges volna. — Ily gondolkozással, részünkről a felsorolt énekeket szívesen bevinnők az új énekeskönyvbe s legfölebb apró módosításokat ejtenénk azokon. A 34-diket elfogadnók változtatás nélkül, a 61-diknek változtatnánk valamit a két első versén s különösen az 1-ső versszak utolsó két során : Földre szállott az égnek szülöttje, S az örök igazság vele jött le. Ez a Tvele jött le< az, a mit helyettesíteni szeretnénk, hogy ne látszanék az örök igazság az ég szülöttje mellett, hanem azonosnak látszanék vele, sőt benne lévőnek. — A 2-dik versszakban csak a »Kit régóta már« helyett tenném az >A kit régóta« vagy »régenten« szavakat; a többi aztán ebből is egészen beválik, s legfölebb még az 5-dik versben lehetne a *mi szócskákat felcserélni, talán p. o. a buzgón szóval vagy más efélével. - A 67., 68-hoz vennénk még valamit az eredeti szövegből, a mi azok egységét nem veszélyeztetné; de csak ilyet és csak ilyen esetben. A 72 és 140-et megtartanók a magok újított szépségében. — A 72-diket a 140-dik dicséret dallamára fordította át az átdolgozó, sok kedvességgel, tetszetős modorban; ezt tehát úgy, a mint van elfogadnók. P. o. Halld meg óh Úristen! ajkunk imáját, Bocsásd ki ránk lelked fénylő világát, Hogy vegye el szivünk minden homályát. Óh Szent Lélek! te légy édes vendégünk, Bánatban örömünk, búban reményünk. Lelki harcainkban szent békességünk. Költsed igaz hitre a hitlenséget, A tudatlanoknak adj bölcseséget. Indítsd szeretetre a gyűlölséget. A jóban tántorgót te vidd a jóra, Szegénynek, árvának légy pártfogója, Igaz híveidet hűséged ójja. Áldd meg óh Szent Lélek mind e világot, Terjeszd a világban a boldogságot, Hogy legyen szent neved örökké áldott! Épen ilyen nemesen egyszerű s rögtönösen hódító a 140-dik is, a miben része lehet a forma megnyerő voltának is. — A 179-dikben több a költői erő, mint az eredetiben, s megérezni rajta nyelvünk s költészetünk újabb gazdagodását. A lüO-dik pedig igazán az eredetinek megnyesegetett, megcsinosított mása; tehát a többiek felett is elfogadható a jövendőbeli énekes könyvbe, ha ugyan végképen kihagyandónak nem gondoljuk. (1) A 49., 64., 73 és 164-dik dicséretek alább állanak a*/, iméntieknél az érdem-sorozatban; de azok is könnyen kijavíthatok, illetőleg jobbakká tehetők. A 49-dik első versében homályos az utalás a megváltóra eképen: Mi ez »a hü szövétnek« ? Mi tudjuk, hogy ugyanaz a ki a »ragyogó napvilága* ; dehát képet képpel magyarázni annyi, mint a magyarázattal a gyöngébbekre nézve adósnak maradni. — A 2-dik versben is kérdést támaszt ez a sor: »Immár 0 is eljőve«. Miért van itt az »ís« szócska . . . A 64-dik dicséret a karácsonyi evangélium, az angyal ajkaira adva. Ezt a regeszerűséget az átdolgozó megváltoztatta. Nem az angyalt beszélteti tehát, hanem a gyülekezetet, a hív. k közösségét. Amúgy népszerű, sőt gyermeteg s talán azért is annyira tetszős; emígy inkább gyülekezetnek való, mint az ablakok alá a boldog karácsony-estéken. — Ha az eredeti dicséret utolsó négy versév l szerencsés egységbe tudja összeolvasztani a szerző, akkor ez is megnyerheti a köztetszést; de mostani formájáért alig lehetne az eredeti 64-dik dicséretről lemondanunk. A 73 dik dicséret az eredetiben is a jelentéktelenek közé tartozik s átdolgozottan is van rajta valami szürkeség, sőt rigmus-szerüség. Nincs miért hozzá kötnünk magunkat, sem szövegéért, sem dallamáért. — A 164-dik dicséretnek az első versszakát tartjuk legkevésbé sikerültnek. P. o. Uram, bűneink nagy száma Bizonyára Szomorítja lelkedet; Méltók vagyunk, hogy bűnhődjünk, S megvond tőlünk Atyai szerelmedet. Az eredetiben az »Étdemli haragodat« a bűn nagyságát és büntetésre méltó voltát emeli ki és nem az Isten szomorúságát a bűnök sokasága felett. Az átdolgozó a haragos jelzőt kívánta a mi Istenünktől eltávolítani s a felemelt ostort az Isten fiaitól. Helyes is ez a gondolat; de a kivitel még nem egészen megnyerő. Az ének többi része inkább elfogadható. Az erdélyi énekeskönyvből vett két ének közül az egyik (30) az Uri imádság versben. Ismeretes már karénektárakból Erdélyen innen is, ilyen bekezdéssel: Nagy Isten téged imád Menny minden lakója . . . A másik (35) egy nagyobb s parainesis-szerü ének, ezzel a refrénnel: »Légy csendes szívvel*. Mindkettő elmélkedő, tartalmas s formailag is eléggé megnyerő. De vau ezeknél nekünk a lélekre könnyebben ható, gyorsabban hódító, tehát közvetlenebb hatású sokszép énekünk is. Ha azzal a kérdéssel kapcsoljuk össze e dicséreteket, hogy mi veendő át az erdélyi énekeskönyvböl általában : akkor lehet e két ének sorsa felett is érdemileg dönteni. így, a mint most olvassuk ezeket, inkább helyén látnók egy keresztyén tanítások és imádságok, vagy keresztyén ismeretek tára cimü műben, mint gyülekezeti énekeink sorában. (Folyt, köv.) Anonymus. A mit az örökvégzet Javunkra rég elvégzett, Azt ez a hű szövétnekünk Megmutatja rendben nekünk.