Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1900 (43. évfolyam, 1-52. szám)

1900-02-25 / 8. szám

és ha föltételezhetjük is nálok egy nemét a szintén emberi s tehát gyarló becsvágynak s talán hiúságnak, mely küldetésük sikere mellett hírnévre, a halál utáni dicsőségre vonatkozott, nem bizonyítéka-e ez is vallási meggyőződesök erejének és őszinteségének, mely a muló élet örömeinek föláldozását követelte a halál utáni örökké tartó jutalom fejében? Akármint Ítéljünk ma tanaikról, kárhoztassuk bár az asketizmus őrjöngéseií, a szemlélődő szerzetesi életnek a társadalmi munka szempontjából való meddőségét s még inkább á kolduló szerzetrendek működésébe egyidőben beférkőzött durva visszaéléseket: az az egy tagadhatatlan, hogy magok a nagy szerzetalapítók életökkel pecsételték meg tanaikai; és ha nem is tekintjük a középkori monachismusnak azokat a nagy érdemeit, a melyeket az emberszeretet erényeinek gyakorlása és a kultura emlékeink egy sivár korszakon való átörökítésével szerzett, vajon tagadásba vonha'juk-e, hogy szigorú életelvének követése sokaknak oly megnyugvást és boldogságot szerzett, a minőt a lázas munka és élvhajhászat korában minél kevesebben tudnak igazán megtalálni ? Tisztán érzelmi szempontból tekintve, van kétségtelenül valami utolérhetetlen magasztosság az őszinte lemondás igénytelenségében, a mely fölötte áll a világ minden dölyfös hatalmának és hivalkodó dicsőségének.* Az ókatholikus reformmozgalom Németországon és Svájcon kivül is egyre hódít. Mult év december 17-én avattak fel Rómában egy »reformált katholikus« kápolnát, melynek ünnepélyén sokan megjelentek a német evangélikusok s a methódisták közül is ; sőt a Rómában fennálló keresztyén ifjúsági egylet is képviselve volt. Az olasz ókatholikusok megválasztott, de ;nég fel nem avatott püspöke, Gampello gróf, Szt. Péter templomának egykori kanonikusa avatta föl az új gyülekezet zászlaját, a melyen az arany kereszt mellett az olasz szinek is díszlenek. Kifejezésre juttatja az az ókatholicizmusnak az olasz hazafisággal való összeegyeztetését, mig a pápások a kvirinállal szemben az egyházi állam romjain keseregnek minduntalan. — De terjed az ókath. reformmozgalom É^zakamerikában is a lengyelek között, a kiknek Kozlowsky nevű püspökét még csak egy évvel ezelőtt avatta föl llerzog svájci püspök Rernben. Több római kath. gyülekezet Pensylvániában is áttért az ókatholicizmusra és Hodurát választották püspöküknek. A chieágói egyházhoz akarnak csatlakozni és Kozlowszkytól kérik főpapjuk számára a püspöki fölavatást. Az egyházi törvénykezés s a lelkészképzés tekintetében még javában folynak közöttük a tárgyalások. A tömjénfüst kérdése megint csak előkerült az anglikán egyházban. Ez ügyben két érsek is nyilatkozott. Különösen a ritualisták szorgalmazzák a tömjén használatát, a főpapok tilalma ellenére is. Több mint 30 [lelkész megtagadta az engedelmességet a tiltó rendeletekkel szemben. A yorki érsek igen tapintatosan járt el a kényes ügyben. A múlt évi ádvent idején kibocsátott pásztori levélből kiemeljük a következőket: »Az egyházakba legújabban behatolt újítások a püspök legkomolyabb figyelmének a tárgyai. Bár a régi szokások újításai egyesek tetszésével találkoztak, mégis nyugtalanítólag hatottak a lelkészek és laikusok legnagyobb részére. A püspökök mindent megtettek a nehézségek elharitására s a hívők megnyugtatására. A két érsek tilalmának minden pap engedelmeskedni tartozik*. Majd kijelenti a pásztori levél, hogy az engedetlenek ellen ugyan »nem lép az eg\házi bíróság terére, sőt inkább II. Thess. 3.-hoz tartja magát, de azért viselkedésökkel teljesen izolálják magukat lelkésztársaiktól és püspökeiktől*. Arra is kitér a pásztori level, hogy »a vitás kérdés tulajdonképen nem a tömjénfüst s a prccesszói gyertyák használata, hanem a körül forog, hogy föl vannak-e jogosítva az egyes lelkészek önhatalmúlag újításokkal élni az istentisztelet körében, s megengedhető-e az engedelmesség megtagadása az egyházi tekintély hordozóival szemben ? . . . A lelkészek és laikusok némely köreiben nyilván való az a tendencia, hogy az istentisztelet s főleg az úrvacsora külsőies felfogásával és berendezéseivel a középkori egyházias gyakorlat fölelevenítésére törekszenek*. — S tényleg: vissza a középkorba! — így hangzik a jelszó a rituálisták s a magas egyháziak némely köreiben, a min alig is csudálkozhatunk a hierarchiai angol egyház kebelében. Az anglikán egyházat a pápás ceremonializmus veszélye fenyegeti. De azért áttérések nem történtek ; sót terjed az evangélizáció mozgalma Angliában, a hol, lőleg Glasgowban Mac Neil evangélista vallásos összejöveteleit az iparosok közül több ezeren is látogatják. Kíváncsiak vagyunk azonban a további fejleményekre. Eperjes. Dr. Szlávik Mátyás. NEKROLOG. Kovács A ntal. 1824—1900. Meghajtva fejünket, szomorúan állottuk körül ravatalát. Még a nap is bágyadtan vetette sugarait arra a koporsóra, a melyben Kovács Antal terehegyi lelkész, a felső-baranyai egyházmegye volt esperese, a dunamelléki egyházkerület tanácsbirája, a hü térj, a gondos családatya, a nemesszívü emberbarát, a közügyeknek sokáig harcosa aludta síri csendes álmát. Sok kincset adott neki Isten az égi javakból. Adott ajkaira ékesszólást, adott keblébe egyházához való törhetlen ragaszkodást és különösen adott neki jóságos szivet! És első sorban ez tette őt társai között egy fejjel magasabbá, de kedvesebbé is az emberek szeme előtt. A ki balotta őt imádkozni, látta még aggott korában is érdeklődni a közügyek iránt — és hogy mint gyúlt ki arca 48-as honvéd élete emlékeinél ; érezte szívjóságát; tudott sokoldalú áldásos tevékenységeről: az bizonyságot tehet róla, hogy élete közhasznú volt és halálát méltán fájlalhatjuk. Most már néhai Kovács Antal Marócsán 1824. okt. 24-én született. Atyja András preoráns tanító és anyja Tóth Ilona valának. Tanult Kun-Szentmiklóson és Kecskemeten. 1845-ben Karancsra ment akadémikus rektornak. 1848-ban mint honvédtiszt szolgálta hazáját. 1849. szept. 29-én még mint papnövendékei boldogult Polgár Mihály püspökünk, a forradalmi események miatt árván maradt Alsó-Némedibe rendelte kisegítőnek. 1850. január 19-én Dunavecse, majd később Nagy-Harsány, (Jordisa, Szent-Erzsébet, Karancs ismerték meg benne az ékesen szóló segédlelkészt. 1854 ben Botykaban lett rendes lelkész, honnan, hat évi szolgálat után 1860-ban Kórósra, 1861 ben pedig Terehegyre ment lelkésznek, s ez utóbbi helyen szolgált mind egészen f. évi február hó 7 én bekövetkezett haláláig. Egyházmegyéje már korán kitüntette s aljegyzőjévé, majd 1868-ban tanácsbirájává választolta. 1874-ben az egyházkerület bizalma tanácsbirósággal tisztelte meg; 1877-ben egyházmegyéje esperesi székebe ültette, s 1881-ben mint zsinati tagot Debrecenbe küldötte 16*