Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1899-09-10 / 37. szám
kozásban áll sírverse, mely a családi címerre való allúzióval így szól: »A Kecskekő tövében Nyugszik a vén oroszlán . . .« »Hagyjuk pihenni a vén oroszlánt« — irja tovább Kis Bálint cs. és kir. kamarás úr és a Kis József igeni birtokának ez időszerinti tulajdonosa, kit az emlékkő télállítása ügyében, becses véleményének meghallgatása céljából levélben keresett meg iskolánk megbízottja, midőn arról volt szó, hogy a Kis József »siremlék alapjából« készítendő oszlop ott Igenben állíttassék-e fel vagy pedig atyja mellé, ide szülőföldjére szállítlassék az anyafölddel már-már elvegyült porhüvely, hol nagy alapítványa van ? — »maradjon ő itt egyszerű sírkövével, melyet neki szintén magyarigeni kőből boldogult atyám* kegyelete emelt s melyet, mint a legközvetlenebb hálás kegyelet s rokoni ragaszkodásnak egy már szintén elhunyt által fölállított emlékét, mit a boldogultnak annyi itteni tisztelője sjóbarátja keresett föl s melyen a nem sok költészetü, de néhol nagyon találó sirvers a régi jó idők egyszerű szavaiban eleveníti föl az alatta nyugvónak érdemeit, semmi, még oly díszes kivitelű s drága síremlék sem helyettesíthetne. Az ő emléke, sírja, pihenése legyen, miként élete volt, a letűnt, a mainál sokkal ideálisabb és nemesebb koré; midőn az emberek nem tüntettek, hanem éreztek; midőn a kötelességteljesítés független volt az önérdektől, a hazafiság nem keresett csillogást, nem követelt ércszobrot, de nem is rettegte a kegyvesztést sem.« Ezek az Őszinte, igaz szavak bírták arra az elöljáróságot, hogy az ezelőtt évtizedekkel célba vett sirkő helyett a kollégiumkertben állítson Kis Józsefnek emléket. Elismerés, hála és kegyelet illeti mindazokat, a kik hazánknak és egyházunknak iskolák alapítása, fentartása vagy bárminemű segélyezése körül maradandó érdemeket szerzettek. A sz.-udvarhelyi kollégium oly szerencsés helyzetben van, hogy történetének lapjait ilyen tiszteletreméltó alapítók nevei díszesitik: a főurak, középosztálybeliek, egykori tanítványok, egyházközségek, egyházi férfiak és magánosok köréből, kiknek neveit évről-évre az alapítók törzskönyve (»Vöröskönyv*) s az Értesítők örökítették és örökítik meg s tartják fenn az utókor számára. Ezek emlékét újítjuk fel az elismerés szavával, midőn intézetünk legnagyobb alapítójának, néhai Kis Józsefnek, az alapítványát élvező kollégiumi tanulók éveken át összerakott filléreiből, a hála és kegyelet jeléül 1898. őszén a kollégium-kertben díszes emlékoszlopot állíttatottj az intézet elüljárósága. Hiszen Kis Józsefnek csak porrésze maradt temetkező helyén: Magyar-Igenben; szelleme itt él, itt munkál nagy alapítványa alakjában Udvarhelyen, a székely tanuló ifjakat munkára serkentve; itt él e falak között, itt él sziveinkben; itt él ezen intézet hatásában, működésben. — Kis Gergely volt ezen intézet valódi megteremtője, fia, Kis József, fejedelmi alapítványával apja * Kis Józsefnek öcscse és örököse volt. művének biztosítója, fentartója. A kik egyek voltak érzületben, gondolkodásban, ezen iskola iránti önfeláldozó munkásságban és gondoskodásban; a kik szellemi és anyagi kincseiket együttesen áldozták a székelység egyik tanintézetének: ha már nem egyesülhettek poraikban is, legalább van már itt a székelyföldön, az udvarhelyi kollégium közvetlen közelében, mindkettőnek látható emléke! Ha az egyesek életében gyakori tapasztalás igazolja egy bölcs azon mondását, hogy leghamarább hervad el a hála s leghamarább szárad fel a köny; egy humánus közművelődési intézet fentartója, tápláló nedve, a szebb jövő záloga: a hálás emlékezet. Áldásos buzgóság, örökké való eszmék szolgálata adott létet ez intézetnek: lehetne-e hálátlan és feledékeny azok iránt, a kiknek gondjaik tárgya volt, a kiknek lételét köszönheti ? A feledékenység nem csak hálátlanság volna, de a teendők halmaza közt szükséges emelő gondolatokról, a múltból hangzó biztató szózat vigaszáról való könnyelmű megfeledkezés. Tisztelettel és kegyelettel adózzunk jeleseink emlékének! Hiszen ez az emberi kedély legnemesebb nyilvánulása, melyet gondos kezekkel tartozunk ápolni, mert: >a kiben nincs tisztelet az ősök iránt, az nem fogja tisztelni az élőket sem«. Nemes tanuló ifjúság! igaz tisztelelettel akkor vagyunk az ősök iránt, ha tetteinkkel igyekszünk méltó utódaik lenni. íme, előttetek az iskolánk történetében kimagasló alakok példája; iparkodjatok majd az életben nyomdokaikon haladni! Tegyetek fogadást, hogy a jóknak, igazaknak, a közügyért fáradni és áldozni kész hazafiaknak emlékét kebletekben mindenkor megőrzitek ! Úgy legyen! Gönczi Lajos. Az iskolai év küszöbén. Remény és kétség, — e két ellentétes érzelem szállja meg lelkemet, mint más esztendőben, úgy ennek az iskolai évnek az elején is. A ki a tanítást nem úgy tekinti, mint mesterséget, kenyérkeresetet, hanem hivatásából levén tanítóvá, igazi lelkesedéssel igyekszik teljesíteni a hivatásból folyó kötelességeket, — annak lelkében önkéntelenül merül föl a kérdés : milyen lesz az esztendő ? Mennyiben leszek képes a rám váró feladatoknak megfelelni ? Mily mértékben leszek képes egyházamnak, nemzetemnek és hazámnak javára szolgálni? A ki e kérdéseket föl nem veti, az lehet jó napszámos, de sohasem lesz igazi jó tanító. Pedig el kell ismernünk, hogy az iskolai év eredménye legfőkép a tanítótól függ. Ő szántja föl a még töretlen, de ép azért fogékony gyermekszíveket; ő hinti azokba a tudás magvait. De neki kell őrködnie a kikelt magvak fölött is, hogy kártékony viharok, rosszakaratú befolyások el ne nyomják, meg ne semmisítsék a várható termést. Megteszszük-e mindnyájan kötelességeinket, a melyek reánk várnak ? Ébren tartja-e lelkiismeretünket az a tudat, hogy reánk sok bízatott, s azért sok is követeltetik tőlünk ?
