Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-02-05 / 6. szám

lal, vagy fegyverrel küzdöttek a haza s ennek szabadsága mellett. A magyar prot. lelkésznek mindenkor szabad volt, szent kötelessége volt hazáját szeretni; és ha ennek a testületnek a kebeléből kialszik a szent tűz, akkor elmondhatják az unokák: finis Hungáriáé. Ám ele az igaz honszeretet és a pártpolitika között felettébb nagy a távolság. Mint gondolkodó ós mint a napi eseményekkel, küzdelmekkel foglalkozó emberek természetesen az egyik párt nézetéhez közelebb állunk, mint a másikóhoz, ós ha bekövetkezik az idő, hogy törvényhozói jogunkat, legalább közvetve gyakoroljuk, nekünk is tisztünk szavazatunkkal hozzájárulni, hogy a mérleg jobbra vagy balra hajoljon. Ez tisztünk; de csak is ennyi. A palástot azonban hagyjuk otthon ; pártküzdelmek között nincsen arra semmi szükség. Eddig se lett volna; bár némileg érthető ós menthető, ha korábban, midőn voltakép csak két politikai párt létezett, a honszeretet szent lelkesedésétől eltelt prot. lelkész egész szívvel ós lélekkel küzdött pártja diadaláért. Ámde ma, feltárulván előtted a politika redői, melyik pártban ismered fel az egyedül üdvözítő pártot, • melyiknek győzelméhez avagy bukásához kapcsolod hazád felvirágzását avagy hanyatlását? Köszönd meg t. lelkésztársam, ha magadnak tudsz nyugodt lélekkel, erős meggyőződéssel pártot választani, melynek támogatásához szavazatoddal járulsz; hagyján, hogy még lelkészi nemesebb hivatásod csorbításával, híveid egy részének magadtól s egyházadtól való elidegenítésével kortes-szerepre vállalkozzál. De azt hiszem, az a jutalom sem igen kecsegtető, mely a legújabbi idők tapasztalata szerint a pártpolitika mellett korteskedő protestáns lelkészekre vár. Szíveskedjenek t. olvasóim, a római egyházban az utóbbi 5—6 évtized alatt szolgált ós szolgáló s magasabb állásokat betöltő egyházi férfiak — kanonokok, prépostok, abbások, püspökök, érsekek -— névjegyzékét, végig olvasni : hányat fognak közöttük találni, a kik akár 1848 előtt, akár a forradalom alatt, akár azóta a valódi liberális elvekórt, intézményekért, a haza alkotmányáért, a nemzet szabadságáért kiválóbb lelkesedéssel küzdöttek volna, azokért állásukat, kényelmüket feláldozni, fogságot szenvedni, vagy épen a vérpadra menni készek lettek volna? Azt hiszem, ha számba vennők az ilyeneket, nem jutna kezünk minden ujjára egy-egy vörös öv. Másfelől fussa végig az olvasó emlékezetében az általa 15—20 év alatt olvasott pártpolitikai lapokat, talált-e azokban katholikus főbb papokat, vagy szerzetesrendeket politikai szempontból megrovó, ócsárló cikkeket? Ugyan ki merne ily gonosz beszédet világgá röpíteni ? Óh azok a római kath. egyháznagyok mindannyian elsőrendű hazafiak, a nemzetnek szemenszedett hű fiai, a haza szabadságának, alkotmányának, a magyar tudományos műveltségnek fő-fő oszlopai. Hát a protestáns lelkészekről ós egyháznagyokról mit mond a krónika? Egy részükről nem is érdemes beszélni. Az egyházmegyei ós kerületi gondnokok, ós egyes világi hatalmasok kedvéért elvtagadókká, meghunyászkodókká, szolgalelküekkó lettek. Talán épen azok, kikre sokak szemei valának függesztve. De a másik rész, talán a nagyobbik, lelkesen küzdött a nemzet ós az ország igaz ügye mellett. Legalább így hirdette a politikusok egy része. Lelkesen ? Dehogy, éhesen ! Nincs a protestáns papban igaz lelkesedés a haza ügye iránt; ne keress ennél elvhűséget. Nagyváradon felmutattak előtte egy húsos fazekat, . . . azaz, dehogy fazekat, csak egy pici kis húsos bögrét ós azonnal vége lett a hazafiságnak, elvhűségnek. Kilátásba helyezte előttük egy tekintélyes világi főúr, hogy fizetósök nyomorult 100—150 forinttal megjavíttatik ós azonnal oldalba rúgták évtizedes elvüket. És ezt nem is valamely fanatikus pápista zsurnalista mondta, hanem ócles testvérünk, sőt az egyházi téren másodrendű vezéremberünk. Legalább így olvastam e lapok f. évi 4-dik számában, mások talán olvasták eredetiben is azon cikket. így fizet a politika. Ilyen a világi érdekekért küzdők táborában a hála, a lelkiismeret. Más levegő van itt, mint a theologiai szemináriumok falai között; más lélek az, mely a politikusokat áthatja, mások azok a tüzes nyelvek, a melyektől ők elragadtatnak; nem az, mely Krisztus tanítványaira kitöltetett, nem oly nyelvek, mint a melyen ezek szólottak: Legyetek szelídek, alázatosak; ki téged kővel, te azt kenyérrel hajítsad meg; ki jobb felől arcul üt, annak tartsd a bal orcádat; szeressétek még ellenségeiteket is . . . Minket ily utasításokkal bocsátottak a világba. Hát a politikával foglalkozókat? . . . Egészen más utasítások, más célok, más fegyverek uralkodnak azok között. Hagyjuk azt a világot; nem nekünk való az 1 Üdítőbb a mező, melyen mi legeltetjük nyájunkat; éltetőbb az a kenyér — az élet kenyere, melyet mi adunk híveinknek ; maradandóbb a dicsőség, — az élet koronája — mely után mi törekszünk. A protestáns lelkészt, ha politizált, nem érdemkereszt, cím, móltóság vagy világi haszon után való sóvárgás vezette, hanem tisztán az önzetlen honszeretet, a nemzete, faja iránt való hő lelkesedés. Ha valóban az vezet, kedves lel