Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-12-17 / 51. szám

s igazi öröm hallani, hogy az oxfordi és cam­bridgei egyetem díjait ép azok nyerik el sok esetben, a kik egyszersmind az evangéliumi mozgalom vezetői is. De nemcsak müveitek, hanem apostolok is, mert fogadást tettek arra, hogy akár­milyen pályára lépnek : az Isten országa terjesz­tésére, embertársaiknak a Krisztushoz vezetésére mindent, a mi erejüktől telik, megtesznek. Sőt sokan arra is fogadást tettek, s a fogadásukat már körülbelől 600-an be is váltották, hogy mint hittérítők a pogányok közt töltenek leg­alább néhány évet. Es most Londonban, buzgó imádságok után, a melyek a szívből törnek elő, s a meghallgatásról bizonyosak, arról fognak ta­nácskozni, hogy ama régi ós mégis örökké új evangéliumot, a melyet a vakhit meg nem ront­hatott s a hitetlenség, bárhogy próbálta is, meg nem hamisíthatott, a mely már minden néphez, szóles e világra eljutott: hogyan juttassák el min­den egyénhez? Hát Magyarország? Fájdalom, Magyaror­szágról még csak szó sincs abban a könyvben, a melyből az evangéliumi diákegyletekre vonat­kozó adatokat vettem. Itt még a tlieologusok is táncmulatságokat rendeznek, s arra, hogy a nem theologus ifjakat a Krisztusnak megnyerni igye­keznénk, alig merünk gondolni. Legfeljebb a budapesti ref. ifj. egylet diákosztályát említhetjük e tekintetben, meg az eperjesi theologusok bel­missziói egyletét. E két egylet képezi magvát a magyar evangéliumi diákszövetségnek. A buda­pesti ifjúsági egylet arról is gondoskodott, hogy a londoni kongresszuson Magyarország távollé­tével ne tündököljön s felkérte Hamar István theologiai tanárt, hogy a kongresszuson a ma­gyar evangéliumi studenseket képviselje. Eddig a budapesti ifjúsági egyleten kivül csak az eper­jesi theologusok belmissziói egylete adott meg­bízást Ilamar István urnák. Vájjon máshol nin­csenek ifjak, kik e nagyfontosságú gyűlés iránt érdeklődnek? És nincsenek tanárok, a kik az ifjakat a Krisztusért való munkára megnyerni igyekeznének ? Vajha az Isten Lelke nyitná már fel sze­meinket, hogy ne igyekeznénk magunkat is, má­sokat is távoltartani az Isten kegyelmének for­rásaitól ! Vajha látnók már be, hogy nem a tudomány tart vissza bennünket a megfeszített ós feltámadott Krisztustól, mert hiszen a londoni kongresszusra jelentkező tanárok még tudósab­bak is, mint mi vagyunk, hanem a sziv kemény­sége, a lélek büszkesége s a természeti ember szűklátkörűsége ! Vajha megtanulnánk imádkozni ós pedig imádkozni igazán, nem imádkozó frázi­sokat elszavalni, hanem eget ostromolni, Istent áldani, bűneinket megvallani s az Urat abban a biztos hitben kérni, hogy a Lélek segít ben­nünket kimondhatatlan fohászkodásokkal! Sza­kítsunk már egyszer minden hitetlen ós élettelen theologiával és lássuk be, hogy sem orthodox hitrendszerekkel, sem Baur-féle vagy másféle elméletekkel a lelkeket megnyerni s az Isten országa iránti érdeklődésre indítani nem lehet. Ha pedig csak bátortalanságból vagy becsü­letes kételkedésből nem hiszünk : kísérjük figye­lemmel az Istennek egy-egy olyan csodás cse­lekedetét, mint a minő a londoni, kongresszus lesz. Lássuk meg, hogy csak a hivő, az evangé­liumi protestantizmus képes ily nagy dolgokat művelni. Lássuk meg, hogy a Krisztus nélkül, az isteni tekintély nélkül a protestantizmus csak zűrzavaros tömeg, mely az üdvösség után vágyódó lelkeket kielégíteni nem képes. Jusson eszünkbe, hogy amint amaz egy fundamentumot kilökjük lábaink alól, megszüntünk egy ház lenni, mert X. úr nézetei, a melyeket 15—20 év múlva Y. úr nézetei váltanak fel, sem elegendő alapot nem nyújtanak, sem kellő lelkesültséget a cse­lekvésre nem adnak, sem az összetartozás érze­tét nem erősítik, sem kellő védelmet a bűnök és kísértések ellen nem biztosítanak. A római egyháznak nincs jobb szövetségese, mint a hitet­len, száraz és élettelen protestantizmus. Míg ellenben a vatikáni zsinatra, az az által teljes zsarnoksággá fejlesztett pápistaság e nagy gyű­lésére, s másfelől az evangélium ellenségeinek tombolására nincs jobb felelet, mint egy-egy ilyen londoni kongresszus. Hatalmas, impozáns, méltóságteljes és a siker biztos reménye által erős. Valóban az evangéliumi protestantizmus megdicsőülése az, a mikor a művelt és tudós elmék százai, felékesítve a tudomány minden­féle vívmányaitól, bizonyságot tesznek arról, hogy a protestáns út jó út, de csak akkor, ha az ele­jón meg nem állunk. Az igazságot nem lehet, nem szabad külső eszközökkel, földi, emberi tekintélylyel másokra ráerőszakolni. De az emberi lelkeket nem is szabad az örökös kétely, kutatás ós bi­zonytalanság állapotában megtartani. A londoni kongresszus arról való bizonyságtétel lesz tehát, hogy az emberi lélek, elvetvén az emberi tekin­tély bilincseit, kutatott, keresett, gyötrődött, de nem akar örökké keseregni, mert feleletet talált a kijelentésben, bókét és igazságot a Krisztusban, s épen azért a tudományok magaslatain állva, még nagyobb odaadással fogja hirdetni azt az evangéliumot, a mit a Krisztus első, egyszerű tanítványai hirdettek. Szabó Aladár.

Next

/
Oldalképek
Tartalom