Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-11-19 / 47. szám

keresztyének, magán hajlékokban, vagy épen elrejtett, félreeső helyeken jöhettek csak össze Isten imádására ; a mikor megengedtetett is a nyilvános vallásgyakorlat és a teplomépítés, akkor eldugta azokat az uralkodó valláspolitika zsákutcákba, sokszor hozzáférhetetlen mocsaras helyekre, s az itt felépített templomok, vagy jobban mondva, imaházacskák, a nagy szegénységből kifolyólag csak sövényből, vályogból emeltettek, nélkülözve minden szépséget, minden kedólyrehatót, — és mégis mit látunk? Azt, hogy ref. őseink minden szenvedés, minden nyomorgattatás és a templomoknak ós az istentiszteleteknek minden fogyatékosságai dacára is lelkiépülést találtak, áhítatra hangolódtak és egyházukhoz hívek maradtak. Miben találhatjuk meg már az ősök örök például szolgáló eme lelkesedésének, a kísértéseknek ellentálló hithűségének ós állhatatos egyháziasságának ki nem apadott forrását s éltető gyökereit? Bizonyára nem másban, mint abban, hogy buzgó eleink már a családi otthonban, lett légyen az alacsony sárkunyhó, vagy erős kőház, megkezdették az örök ós igaz Isten ismeretét ós szeretetének, a megváltó ós egyedül üdvezítő Jézus Krisztus hálás tiszteletének s az ezekre épített vallásos érzületnek, a hitbeli tántoríthatlan meggyőződésnek s a felekezeti szilárd összetartásnak és ragaszkodásnak gyenge gyermekeik fogékony sziveibe való becsepegtetését s ott meggyökereztetését. Hogy főleg a gyermeknevelésre első sorban hivatott édesanyák az alapvető munkát tovább folytatva, a gyermekeik keblébe már beoltott vallásosságot gondosan ápolták, hogy reggelenként ós esténként gyermekeikkel együtt imádkozva ós énekelve, babonás mesék helyett a szentírásból vett épületes történetekkel foglalkoztatták lelküket, hogy a házi nevelésre következett, saját filléreikből fentartott iskolai oktatás is főleg vallásos ós erkölcsi irányt követett, a legalsó elemi népiskolákon kezdve, fokozatosan közép- ós felsőbb tanintézeteikben is, a nélkül azonban, hogy az utóbbiakban a tudományos képzés elhanyagoltatott volna. A családi ós iskolai nevelés vallásos jellegét azután a szülők példás családi élete még inkább megőrizte ós erősítette. így fejlődött ref. őseink lelkében a valláserkölcsi és egyházias élet korán elvetett parányi mustármagja olyan terebélyes élőfává, mely annak idejében bőven meghozá jó gyümölcseit s az emberi élet rögös pályáján s ennek minden viszontagságai közt is helyét szilárdan megállotta. S bár jó emlékű őseinknek nem volt is módjukban társadalmi úton a jelen koréhoz hasonlítható egyesületeket alkotni s ezeknek segélyével oly szervezetten s oly nagy mérvben gyakorolni a közjótékonyságot, azért ők sem felejtkeztek meg özvegyeik és árváik, szegényeik ós nyomorékaik irányában a keresztyéni alamizsnálkodásról; sőt még oly jelentékeny és maradandó alapítványokat is tettek a vallás ós közoktatás oltárára, a melyeket jelenleg is hálásan élvezünk. Ide járult, hogy jámbor eleink egyházi házasságait nem vagyonhajhászás, hanem kölcsönös hajlam és rokonszenv létesítvén: családi életük is rendszerint békés, állandó ós boldogító volt, s ennélfogva házassági elválások köztök csak elvétve fordulván elő, s nagy szégyennek tartatván, ez is egyik lényeges tényezője volt gyermekeik vallásos és jó erkölcsű fölnevelésének; nem úgy mint korunkban, a mikor a sűrű, sőt gyakran többszörös váltakozások miatt még a gyermekek törvényes leszármazása s ezen alapuló öröklési joga is kétessé válik s az elvált szülők közt biróí Ítélettel kell a kiskorú gyermekek tartását s nevelésének kötelességét megállapítani. Ha tehát célt akarunk érni a — fájdalom! — meglazult vallásosság s egyháziasság emelésére irányuló működésünkben, nekünk is őseink intő példáját kell követnünk s az általuk kijelölt úton kell haladnunk, a nélkül, hogy a tőlük örökölt egyszerű istentiszteletünk s vallási szertartásaink gyökeres megváltoztatásához, mint romlott erkölcsi ós vallásfelekezeti helyzetünk megjavítására szolgálónak vélt mentőeszközhöz folyamodnánk. Mert igaz ugyan, hogy a liturgiában sok a léleképitő elem, melyet a vallásos hivő kedólyéletóben a bár legkitűnőbb prédikáció sem pótolhat; de azért óvakodjunk a ritualizmus útvesztőjébe tévelyedni, nehogy oda jussunk, hová a dogmáira nézve ugyan református, de istentiszteletének rendére ós látványos szertartásaira nézve már félig pápista anglikán egyház eljutott. A kultuszkérdósben ón részemről elegendőnek vélem, ha templomi imáinkat s vontatott közóneklésünket mérsékelten megélénkítve s alkalmas darabokkal és kellemes dallamokkal felújítva, hitfeleink vallásos érzületének, s házi és nyilvános áhitatosságának fokozottabb fejlesztésére alkalmazzuk; ha istentiszteletünkben s egyházi szertartásainkban egyöntetűleg szabályozott eljárást követünk; ha az úrasztalához járulásnál nagy népességű s aránylag szűk helyiségű templomainkban szebb rendet tartva, a gyakran megtörténő zűrzavarnak elejét veszszük, magát pedig az úrvacsorának kiszolgáltatását, valamint a felserdült mindkét nemű ifjúság konfirmációját nagyobb ünnepélyességgel végezzük; ha az adventi ós bűnbánati hetek vasár- ós köznapjait, ha a reformáció óvfordulati emléknapját s az esztendő