Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)
1899-01-29 / 5. szám
Legkülönösebb a helyzet azokban a középiskoláinkban, melyekben a legmagasabb fizetésosztályba jelenleg már 16 —18 éve működő tanárok kerülhettek. Ilyen középiskolánk hét van. E »boldog bírlalók* 14-—12 éven át »élvezik* — megérdemlik — a legmagasabb osztály összegét. Utánuk tehát ugyanennyi esztendeig várnak a soron levők . . . jobb időkben reménykedve, természetesen keresztyéni békességtüréssel. Ha a következő nemzedekre nézve legkedvezőbb esetet veszszük; azt, hogy az évek leforgása alatt — mondjuk a ma 24—25 éves tanárok »nyugdíjba távozása* révén, — tehát 6 esztendőnek elmultával, az 1400-as fokozat legidősebbje a legelső fokozatba kerülhet, akkorra a mai átlagot véve logikailag egyedül helyes alapul, ez a soros tanár, ki ma 15-dik éve működik, a működése »huszonegyedik« évét is betöltötte. Az utánna következő kettőnek pedig, mivel előttük olyanok vannak, kikre a nyugdíj eléréseig 14—12 esztendő munkája nehezül (ismét az átlagot s a szerződésbeli osztályszámot véve alapul) már 10 évig kell várniok, hogy a legfelsőbb fokozatot: tanári működésűk ez anyagi jutalmát tényleg elérhessék. Lesznek, kik anyagi körülményeik miatt a harminc esztendő után is »maradni* óhajtanak. Ha testileg-lelkileg bírják. Ki kénvszerithetné őket a »jól megérdemelt* nyugalomba ?! A százféle ok, mi ilyenkor az illető magán-és családi viszonyait latolgatja; az elmúlt évek becsületes munkája, az intézet érdekein csüggő önzetlen törekvése : mind elnémítják a sorosok néha ki-kitörő vágyódását és többé-kevésbé jóakaratú, ötletes példálózgatását. Ismeretes a kultuszminiszter elvi határozata, melyszerint »közvetlen a nyugdíjazás előtt emelni valakit a magasabb fizetésosztályba, csak azért, hogy ezzel kerüljön nyugdíjba: egyszersmindenkorra tilos«. Azokat tehát, kik a kedvezőtlenebb viszonyok között csiga lassúsággal, talán a 26-dik szolgálati év körül kerülnek a legfelsőbb fokozatba, véletlen baj esetén még ez a tilalom is rémítgesse ?! Igazságos-e, hogy ugyanazon terhek viselői, egyazon pálya munkásai közül egyik másfélszer, kétszer akkora időn át élvezze az anyagi jutalmat, mint a másik?! Igazságos-e, hogy azok, kik 12 — 16 évet szolgálva másutt, a pályázatok Ígérgetésében bizakodva lépnek egy-egy más intézet kötelékébe s ott a betű értelmében a legalsó fokozatban legutolsó helyre kerülvén: soha el ne érjék ezt az anyagi jutalmat, a legfelsőbb fokozatot ?! »Volenti non fit iniuria? . . . mondhatják erre: és »beati possidentes* . . . Ennek igaz voltában nem kételkedünk ; annak értelmét, épen a pályázathirdetések ígéretei miatt nem magyarázgatjuk. Annyi azonban — a fentebbiekből — bizonyos, hogy arra (az egyes intézetek államsegélye ügyében tartott előljárósági gyűléseken még mindig kikipattanó) vádra, hogy »anyagias korunk tanárainkban is elpusztította ősi erényünket, a tiszta idealizmust* : a mai tanárság se együttesen, se egyenként rá nem szolgál. Fizetésfokozataink csak abban az esetben felelnének meg az államsegély céljának, tehát a törvény értelmének. ha lehetséges volna, hogy felsőbb osztályba emelkedő tanáraink száma legalább arányos, ne is mondjuk, hogy egyenlő volna az állami tanárok °/o~áv a '- Részünkre az államsegély összegét megköti a szerződés; az államiakat illetőleg az évi budget emelése pusztán a kultuszminiszter akaratán és belátásán múlik. Hogy a »szúkséghez képest* csakugyan emeli is : azt az elmúlt három év adatai, illetve a felsőbb fizetés-osztályba jutott tanárok átlaga eléggé bizonyítja. Ezt az átlagot az állami tanárok egész összeségére számítja a kultuszminiszter költségvetése. Mai jóakaróink és kevésbé jóakaróink is abban tévedtek véghetetlenül, hogy ezt az átlagot a protestáns felekezeti tanároknak is — külön az ev. ref., külön az ág. evang. intézetbelieknek is — összességére számították. Persze így nagyon dicséretes a »kalkulus«. Nálunk azonban — jól van-e így, az más kérdés — minden középiskolánk külön ország, a miket, sajnos, se közös intézmények, se közös érdekek nem kapcsolnak egységes, erős szervezetbe. Ez az átlag tehát csak a statisztikának szolgálhat számbeli adattal; a viszonyok igazságát azonban sürü fátyollal takarja a kutató szem elől. De ha minden törvénynek abban van a létjoga, hogy »észszerű és célszerű legyen* ... s ha ezt a mi állapotunkat ilyen észszerütlenül és célszerűtlenül »tÖrvény« nem akarhatja: mi okunk arra, hogy kárát továbbra is valljuk ? Nincs-e orvosságunk a két prot. felekezet egyetemes gyűlésében ? . . . Igaz, erre az szükséges, hogy a tanárkarok többsége megmozduljon; hogy az igazsághoz híven feltárja mindegyik a maga viszonyain sarkalló helyzetet. Végre, hogy belássa — a mit például az iskolafenntartó »testületek* régen beláttak — miszerint: fizetésünk rendezésének egyetlen helyes megoldása csak az lehet, ha az egyes fizetésosztályokba jutás a szolgálatévek meghatározott számához fűződik. A mikor nem a felsőbb osztályokbeli üresedés, hanem a becsületes munkában eltöltött évek száma emeli a tanárt a következő magasabb fokozatba. S ebben a törvényben kijelentett egyenlőség elve valójában is tegye középiskoláink tanárait az államiakkal egyenlővé: >15 év emelje őket a legfelsőbb fokozatba.* így talán van értelme az »anyagi jutalomnak«. »Mindazok pedig, valakik az igazságot megismerték: cselekedjenek azok szerint, mikben az igazság vagyon.* A hogy az írás mondja. Dr. S—s.
