Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-22 / 43. szám

tudat erős volna, nem hiszem, hogy oly sokan hagynák el egyházunkat, mint az utolsó években tapasztaljuk. Ennek az oka nem csupán a nagy adó, a nagy terhek, hanem és főként az, hogy nem neveltük híveinket jó egyháztagokká. Hiszen nincsen olyan egyház, a melyben adó és teher nem volna, s mégis leginkább tőlünk szakadnak el a nagy terhek viselése miatt. Igen, mert mi vagyunk leggyengébbek a felekezeti öntudat megvalósításában, mert mi megelégszünk tankönyveinkkel, pi'édikálásainkkal és más tanításainkkal és azzal, hogy csak általános keresztyén igazságokat és elveket hirdessünk és nem gondolunk arra is, hogy jó protestánsokat neveljünk. Az élet próbállatásai között még az erős is megtántorodik és el is esik, hát a gyenge akkor hogy ne esnék el? A protestantizmusnak s a protestáns eszméknek a fáját kell megerősítenünk, egészségessé tennünk, ha azt akarjuk, hogy egészséges gyümölcsöt is teremjen. Akkor legfeljebb csak a nagy vihar fog a tárói egyeseket leszakítani, de az egészséges gyümölcsök nem fognak leperegni. Most leperegnek, mert az emésztő szú: az egyháziatlanság s a felekezeti öntudat hiánya lassú, de biztosan ölő munkát végez leikökben. Azért a régi felekezeti nevelést kellene visszaállítanunk és megerősítenünk a családban és iskolákban, és e nevelést kellene megkoronázni évenként a reformáció emléknapjának a társadalomban, a családban, a templomokban és az iskolákban. Tegyük azért e napot valóságos ünneppé, s ne az előtte levő, vagy utána következő vasárnapon emlékezzünk meg, — úgy oda vetve, a reformációról, hanem egyházunknak, felekezetünknek ez egyetlen ünnepnapját ragyogja be lelkünknek a mult áldásaiért ég felé emelkedő tiszta hálája, a jövőbe vetett erős hit bizodalma és én hiszem, hogy egyházunk régi fénye, ereje és; hatalma visszatér és áldást hint e törekvések, lankadatlan munkásaira ! Keresztesi Samu. TÁRCA. Naplójegyzetek. — Emlékezés a M. P. I. T. debreceni vándorgyűlésére. — A sorban harmadik, de siker tekintetében az első helyen áll a kálvinista Róma falai közt imént tartott vándorgyűlésünk. Előre is gondolni lehetett ugyan, hogy a híresneves Debrecen nagy vonzerővel fog bírni a protestáns irodalmi társaság tagjaira, s hogy kivált az egy millió kálvinistával dicsekvő hatalmas tiszántúli egyházkerület anyagiakban sem szegény papsága impozáns számban fog összeseregleni e harmadik protestáns búcsúra; arról sem volt kétségünk, hogy a vendégszeretetéről is annyira jóhirü Debrecen városa a magyar protestáns irodalmi társaság tagjait is illő pompával és meleg szívességgel fogadja kebelébe: de hogy szerény vándorgyűlésünk oly kiváló megtisztelésben részesüljön, mint ez alkalommal Debrecenben, s a tiszántúli derék papság részéről oly rendkivüli látogatottságnak örvendjen s általában egész lefolyásában annyira sikerült, annyi érdekes, tanulságos és magával ragadó mozzanatokban gazdag legyen: — ezt még sem vártuk, ezt még sem mertük remélni. Már maga az, hogy ezen az összejövetelen ott volt a hazai református egyháznak mind az öt érdem-koszorúzott feje, mindenik egyházkerületnek a püspöke, a mi még a debreceni zsinat alkalmával sem történt, — s ezen kivül a tesvér evangélikus felekezet is két kiváló püspöke (Gyurátz és Zelenka) által volt képviselve, tehát hogy egyszerre hét protestáns püspököt üdvözölhettünk tömött soraink élén s velők karöltve »az ország első kálvinista papját* (mint boldogult Szász Domokos a kolozsvári banketten őt elnevezte) s a »protestántizmus gyöngyét« (mint Balogh Ferencz lelkes előadásában őt jellemezte): — Hegedűs Sándor fenkölt lelkű s apostoli ihlettségű világi elnökünket: — már maga e kedvező körülmény is megmagyarázza, hogy debreczeni összejövetelünket siker tekintetében miért illeti meg az első hely vándorgyűléseink sorában. Egyébként e becses lap olvasó közönsége már mind ismeri a Debrecenben elhangzott lelkes beszédeket, ismeri a tudósításokból a gyűlés egész lefolyását, s így már is megítélheti, mily felemelő hatással lehetett a debreceni vándorgyűlés az ott megjelentekre s általában a protestáns szellem és protestáns öntudat erősödésére. S ha én most visszaszállok még egyszer emlékezetem szárnyain a letűnt szép és kedves órákra, teszem ezt abban a hitben, hogy visszaemlékezésem míg egyrészt édes emlékeket újít fel azok szivében, kik szerencsések voltak a debreczeni gyűlésen résztvehetni, másrészt felkölti talán az érdeklődést és a kedvet másokban is protestáns irodalmi társaságunk e hova tovább sikerültebbnek Ígérkező vándorgyűlései iránt. Elindulásom előtt néhány nappal két nyomtatott ívet kapok Debrecenből: a magyar protestáns irodalmi társaság debreceni nagygyűlésére jelentkezettek jegyzékét. Végig futom a bosszú, mintegy 150 nevet tartalmazó lajstromot s szivemet lázas öröm fogja el, hogy mennyi régen nem látott jóbaráttal, kedves ismerőssel, avagy csak névről ismert kollegával ós más jeles egyházi és világi férfiúval lesz alkalmam nemsokára kezet szorítani, vagy legalább együtt énekelni és imádkozni a nagy kálvinista Rómában. Elmondtam ezt a vasárnap délelőtti istentisztelet után, a templom ajtaja előtt szokás szerint rám váró híveimnek is: hogy íme, milyen jó alkalom volna most elzarándokolni e protestáns búcsúra, a kálvinizmus régi híres fészkébe, még a szerényebb sorsú, de egyházuk, vallásuk iránt melegen érző hitsorsosoknak is. Felhoztam, hogy egy egyszerű földműves, presbiter atyánkfia Pest megyéből mily örömmel utazott velünk a kolozsvári vándorgyűlésre, s hogy a debreceni gyűlésre is, a mint a nyomtatott névsor mutatja, többen jelentkeztek a presbiterek sorából. S mily nagy volt meglepetésem, midőn másnap két legértelmesebb presbiterem, a község bírája és pénztárnoka, azzal állítanak be hivatalomba, hogy a mit nekik tegnap mondott, azt ők nagyon a szívökre vették s igen nagy kedvök volna meglátni azt a híres »Döbröcön városát*. Mennyire sajnálkoztam aztán, hogy előbb nem szóltam e dologról nekik : most már, a tizenegyedik órában, legjobb akaratom mellett sem lehetett többé igazolványt szerezni az olcsó vasúti utazásra. Szolgáljon ez eset figyelmeztetésül másoknak is, hogy jövőre, ha Isten éltet, eleve hívjuk fel híveink s jóbarátaink figyelmét az irodalmi társaság vándorgyűlésére, mely — a mint már a debreceni gyűlés el is határozta — Magyarország egykori híres fővárosában, Pozsonyban fog megtartatni;