Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-10-22 / 43. szám

53. t.-c. 24—25. §-aira, hangsúlyozta, hogy nem tartja az adók kényszer útján való behajtását aggasztónak, mert ezen törvény szerint az, ki egyházunkból kilépve, más egyházba lépne át, köteles előbb eddig hátralékos adóját befizetni, az pedig, ki magát más egyház bebelébe fel nem vétetné, hanem felekezeten kivül maradna, még további öt éven át volna köteles egyházi adóját fizetni. Hogy pedig az ilyen kilépési esetek teljesen elmaradjanak, vagy azok legalább is a minimumra redukáltassanak, az leginkább az adókivetés kellő körültekintéssel és méltányossággal való eszközlésétől és a cura pastoralisnak mi módon való gyakorlásától fog függeni. Méltányosan megállapított adótételnek, — bár kényszer útján való — behajtása egy magában még nem indíthatja hitfeleinket. a kitérésre. Székesfővárosunk örvendetes és rohamos fejlődésének természetszerű következménye, hogy a nagy területeken elszórva élő hitfelek kellő nyilvántartása, s ezek között az egyháziasság és hitélet ébrentartása egy központból többé nem lehetséges. Valamint a székes-főváros közigazgatását decentralizálni kellett az egyes kerületekre, épen úgy szükségessé vált a decentralizáció egyházunk működési terén is. Nem valamely előzetesen megállapított terv szerint, hanem a szükségességhez képest alakultak meg egyházunk kebelében is az eddig fennálló I.—II. kerületi, a kőbányai és a zuglói helyi bizottságok vagy úgynevezett lelkészi körök, s az alakulásnak ez a módja legjobb bizonyítéka az intézmény életrevalóságának, s ez okból az tovább fejlesztendő volna. Ezek mintájára volnának tehát a IV., V., VI., VII., VIII. és IX. kerületekben hasonló helyi bizottságok, illetve lelkészi körök alakítandók, mely helyi bizottságok vagy lelkészi körök, a szorosan véve nem egyházi teendők, u. m. számadások, pénzkezelés stb. terhétől felmentendő lelkészek vagy ezek helyetteseinek vezetése mellett ezen kisebb körökben kifejthető sokkal intenzivebb tevékenységgel erős egyházias életet teremtve, egyúttal az adókivetést is igazságosabban, a helyi és egyéni viszonyok alaposabb ismeretével és több bizalmat keltő módon hozhatnák javaslatba, s az adó-beszedést is több sikerrel gyakorolhatnák. Ezen kisebb körökre volna még bízható az adókivetés elleni felszólamlások tekintetében adandó véleményes javaslattétel is. Az egység megóvása és fentartása céljából ezen lelkészi körök, illetve helyi bizottságok üléseiről felveendő jegyzökönyvek az eddigi szokásnak megfelelőleg az egyháztanács elé volnának terjesztendők, az egyháztanács határozna az adó és más ügyekben, a helyi bizottságok pedig legalább is az év végén helyi érdekű jelentéseiket és kívánalmaikat az egyháztanács elé terjesztenék. Mindezen teendők, úgymint a hívek kellő nyilvántartása, az egyházi adók kivetésének és behajtásának munkálatai ma legnagyobb részben lelkészeink vállaira súlyosodnak. Nem lehet ez helyes, mert lelkészeink ez által elvonatnak magasabb feladataik teljesítésétől. Ez okból az értekezlet szükségesnek nyilvánította, hogy a helyi bizottságok munkálatainak egyöntetű vezetése, azoknak egy egészszé leendő összevonása és a központból való irányítása céljából egy központi felelős számvevői hivatal szerveztessék, mely a nem szorosan egyházi ügyeket intézze. Mélyen tisztelt értekezlet! Az előadottakban ismertettem a kérdéses javaslatot, mely fölött érdemben határozni, egyháztanácsunk bölcseségének van fentartva. A javaslat e helyütt való ismertetésének célja a dolog természeténél fogva nem lehetett más, minthogy törekvéseinket, szükségleteinket ezen önkénytes társadalmi szövetkezet, a belmissziöi értekezlet előtt tágabb körben is eszmecsere tárgyává tevén, nagybecsű véleményeik nyilvánításából, törekvéseink helyesléséből, különösen pedig a testvér ágostai evang. egyház által e téren tett tapasztalatok közléséből, kitűzött céljaink megvalósíthatására új erőket gyűjthessünk. Dr. Kiss Károly, a budapesti ref. egyház ügyésze. ISKOLAÜGY. A reformáció emléknapjának iskolai megünneplése. Kétségtelen, hogy az ünnepek rendkívüli befolyást gyakorolnak a valláserkölcsi életre. A midőn egyik-másik ünnepünk közeledik, lelkünk önkéntelen készülődik az ünnep tényének elfogadásához, s az ünnep napján azon vágyakozással keressük Istennek házát, hogy Szentlelke által megerősíttessünk; hogy hitünk szálaival összekössük magunkat amaz Örökkévalóval, ki nekünk nemcsak hatalmas Istenünk, hanem kegyelmes Atyánk is a Jézus Krisztusban. A róm. kath. egyház, fölismerve az ünnepek nagy fontosságát, nemcsak a Krisztus élete váltság-tényeinek, hanem egyes kiválóbb embereinek emlékére is ünnepeket rendelt, hogy híveinek lelkében folytonosan ébren tartsa azt a hangulatot, a mely vallásuknak s egyházuknak erősítésére, s az ezekhez való ragaszkodás fokozására szolgál. A reformáció tisztító tüze ez utóbbi ünnepeket mint sok egyebet is, elsöpörte egyházunkból s visszaállította e tekintetben azt az ősi keresztyén gyakorlatot, hogy csak a Krisztus éiete váltság-tényeinek emlékére szenteljünk ünnepeket. És ez nagyon jól van így, — mert ha hívek akarunk maradni az evangélium egyszerűségéhez, felséges elveihez és az ős-keresztyén egyház szervezetéhez, akkor egyházunkban nem lehet helye semmiféle ember-dicsőítő ünnepnek sem. Mi nem embereknek, hanem az Isten dicsőítésének és az isteni igazságok diadalmának szentelünk ünnepeket. De épen ezért, mivel ünnepeink ilyen természetűek, kell, hogy azokkal hassunk, erősítsünk, hithüségre s egyházszeretetre neveljünk. Mindenkor, minden istentisztele-