Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1899 (42. évfolyam, 1-53. szám)

1899-08-06 / 32. szám

tette szemét, a most 100 évvel ezelőtt tartott püspöki vizitáció a drágaságok egy részének eladását javasolta, az egyház anyagi helyzetének némi megjavítása végett. Egy szóval, igen szük és szegényes állapotban volt 100 évvel ezelőtt kassai református egyházunk. De nézzétek csak, mily változást hozott létre az Úrnak jóvolta, mely a hívek hűségét és áldozatkészségét szent áldásával megkoronázta. A réz helyébe aranyat hozott az Úr, a vas helyébe ezüstöt; a faliért rezet és a kövekért vasat. A külvárosi fatemplom helyett itt áll, a belvárosban, szép kőtemplomunk, az éneklést vezető orgonával; közepén, a régi faasztal helyett, márvány Urasztalával. A fa harangláb helyett díszes sugártoronyban állanak a harangok, melyek közül a régibb immár a harmadik templomba hivogatja a buzgó híveket. Az egyház anyagi helyzete is megszilárdult s belhivatalnokainak állandósága tisztességes javadalmazással biztosítva van. És ha áttekintem e díszes gyülekezetet, ha gondolóra veszem egyházunk tagjainak nemcsak mai szamát, dé egyúttal társadalmi helyzetét és súlyát is, nem kell-e elösmernem, mély hálával a Mindenható iránt, hogy beteljesült az ő vigasztaló Ígérete : a kicsiny ezerre szaporodik és a k"vés erös nemzetségre ; én, az Úr, az ö idejében nagy hamarsággal megmívelem ezt! Igen 1 az akkori 206 lélek máig közel másfélezerre szaporodott, a kevésből erős nemzetség lett, az Úr kegyelme által, ki az ő idejében nagy hamarsággal megcselekedte ezt. Nagy hamarsággal, mondom, mert ő előtte ezer esztendő annyi, mint egy nap és egy nap, mint ezer esztendő. Ránk, rövid életű emberekre nézve pedig száz év is három emberöltőt jelent; nemzedékek jönnek, nemzedékek mennek el annak folyamán ; így azon 50 család közül is, mely 100 évvel ezelőtt a kassai egyházban összeiratott, ma már csupán 3-nak egyenes utódai élnek közöttünk, mint egyházunknak egytől-egyig buzgó tagjai. II. De nemcsak egyházunk számbeli és anyagi erejére nézve, hanem közjogi és társadalmi állására vonatkozólag is beteljesedett az Úr vigasztalása: Nem hállatik többé a te földeden ragad >zás; pusztítás és rontás a te határaidban ; és a szabadulást hiiod te kőfalaidnak és kapuidnak a dicséretet; a te napod nem mégyen többé alá és a te holdad nem fogyatkozik el; mert az ZJr lészen neked örökkévaló világosságod és a te keserűséged napjainak vége szakod. A kassai ref. egyház történetében, mint tükörben, egyetemes magyar ref. egyházunk történetét szemléljük. A reformáció két nagy ágazatának egymással való küzdelme, majd annak lecsillapulta után a két testvéregyház boldog és békés életének rövid korszaka; ennek letűntével, a régi egyház részéről nagy erővel feltámadt visszahatástól szenvedett másfélszázados üldözés és elnyomatás, miként általában hazánk és egyházunk egyetemes történetében, úgy kassai ref. egyházunk életében is, nyoinról-nyomra, korszakról-korszakra kimutathatók és feltűntethetők. Bizony, ragadoiás hallatott sokszor a mi földünkön is, pusztítás és rontás a mi határainkban; napunk igen sokszor aláhanyatlani és holdunk megfogyatkozni látszott. Volt idő, mikor ártatlanul börtönben szenvedett, majd a hazából is száműzetett a kassai ref. pap, s a pásztor nélküli kicsiny nyáj már-már egészen a ragadozó farkasok prédája lett; volt idő, mikor csak a közeli s távoli hitsorsosok szeretetadományainak segítségével és drágaságainak áruba bocsátásával tudta egyházunk létét fentartani; volt idő, mikor romladozott fatemplomának kijavításától eltiltva, másfél éven át, a szabad ég alatt, kitéve szélnek és viharnak, imádta a kassai kis sereg Urát, és Istenét; volt idő, mikor a bárcai református pap, csak az éj sötétségének oltalma alatt, titokban, szabadságát, sőt életét is kockáztatva, feldúlhatott meg Kassán, a pásztor nélküli nyáj vigasztalására; volt idő, a midőn de elég a mult szomorú emlékeiből, — nem folytatom tovább! Legyen hála a mindenható Úr Istennek, ki lett nekünk örökkévaló világosságunk, kinek kegyelméből a mi keserűségünk napjainak vége szakadt! A jobb kor megnyíltának közel százados emléke e templom, melyben Istent imádni ma is egybegyűltünk, melyet századunk elején, 1805-től 1811-ig emelt fel akkori elődeinknek áldozatkészsége. Azóta már kilenc évtized pergett le a végtelenség nagy homokóráján s az évek fogai erős nyomokat hagytak az Ur e hajlékán; külsejét rendbehozatta s díszes toronynyal ékesíté pár évvel ezelőtt egyházunk és presbyteriumunk egyik tagjának, minden időkre példaként tündöklő áldozatkész buzgósága; templomunk belseje azonban — mint mindnyájan látjátok — nagymérvű javításra és újításra vár. Most száz esztendeje, e napon, bizonyára az a szent vágy ébredt fel a mi őseinkben, vajha egy méltó és diszes hajlékot emelhetnének az Úr nevének imádására; ma, midőn a multak emlékein elmerengünk, midőn szivünk hálával telik el az Ur kegyelme és áldása iránt, hogy szeretett egyházunkat e század lefolyta alatt, minden tekintetben ennyire megsegítette; midőn már a szabadulást kőfalainknak hívhatjuk és kapuinknak a dicséretet, bizonyára a mi szíveinket is áthatja az a szent vágyakozás, vajha a mihamar elközelgő új századnak méltó díszében és alakjában adhatnók át kedves templomunkat. Nyilvánuljon azért tettekben a bála, a szent vágyakozás legyen szent elhatározássá ; miként e templom elődeink önként megajánlott adományaiból épült fel, ennek megújítása is a mi áldozatkészségúnk eredménye és emléke legyen! Hiszem, sőt tudom, hogy így is lesz; hiszem, sőt tudom, kedves Atyámfiai, hogy a ti hagyományos vallásos buzgóságtok és áldozatkészségtek ez alkalommal is megdicsőíti önmagát és a hunyó század elbúcsúztatása s a feltűnő új század köszöntése már a díszesen megújított és átalakított templom falai közt fog megtörténhetni, jeléül és bizonyságául annak, hogy a sok próbáitatásokon átment kassai ref. egyház mostani tagjai, egyenként és összesen, érzik és tudják azt, hogy mivel tartoznak Istenüknek, vallásuknak és hazájuknak; mindnyájan érzitek